|
Egyedül
Narin 2009.12.26. 13:55
"...Minden lélegzetvétel fájdalmat okozott. Nélküle nem kaptam levegőt. Nélküle nem léteztem. Ő miatta jöttem e világra, Ő éltetett, s ezen a napon az Ő halálával távoztam el örökre..."
ÍRTA: Narin Egyedül
Írta: Narin
Tél van. A természet halk halálhörgése hallik a hóesésben. Kövér hópelyhek hullnak a bőrömre, hogy aztán egy rövid tánc erejéig időzzenek ott. Rövid mulatság ez. Végigjárják keringőjüket a jeges végtelenben, hogy aztán a bőrömön elolvadjanak, és egy vízcseppként leljék halálukat a semmiségben. Nem! Figyelmeztetnem kell magam, hogy a természet nem halt meg. Csak pihen… csak újjáéled. Erőt gyűjt. Én viszont meghaltam… minden egyes borzalmas nap minden gyötrelmes percében. A fájdalom vasmarokkal szorította aprócskára összegömbölyödött szívemet. Mintha így akart volna védekezni… hogy összezsugorodott. Az a kevés szeretet sem fért el benne, ami régen igen. Minden nap halál volt számomra. És én nem éledtem újjá. Meghaltam. Mert Ő nem volt velem. Elveszteni valakit, úgy, hogy tudod, él és biztonságban van, egészen más dolog. Ő nem élt. Meghalt. És vele együtt én is haltam.
Magam elé meredve ültem a hóban. Egy farmer és egy póló volt rajtam. Hogy fáztam-e? Igen, bizonyára egy épeszű embernek eszébe se jutna egy szál pólóban üldögélni a jeges hóesésben. De én… én már nem egészen számítottam épeszűnek. Nélküle nem. De nem is fáztam. Mert itt láttam őt utoljára. Itt töltöttük utolsó közös napunkat. Ó, ha tudtam volna, hogy az utolsó lesz! Forró könnycsepp futott végig hófehér arcomon, és a hóba csöppent, ahol azonnal elhalt. Nem volt már velem, de mégis melegség költözött a lelkembe ott, ahol éreztem Őt. Egy hirtelen támadt szélroham meglibbentette a hajamat, és a jegességen kívül mást is hozott magával: szinte hallottam az Ő vidám nyerítését, ahogy a fűben nyargalt fel s alá, én pedig csak ültem, és nevetve követtem tekintetemmel. Gyönyörű barna szőrén megcsillant a szikrázó napfény, szépséges szemeiben pedig boldogság tükröződött. A mező dús és zöldellő tengerében vágtatva láttam Őt utoljára. Ahogy a szél elhozta távoli nyerítését, megborzongtam, s felkeltem a földről. Odasétáltam a fa alá. A fa alá, amely alatt azon a napon is elidőztünk. Minden meghalt már az óta… a hó betemetett minden emléket. De én mégis emlékeztem… ahogy odaálltam a fa árnyékába, s odahívtam Őt. Vidáman odaügetett hozzám, s tenyeremet lassan a homlokára fektettem, majd átöleltem selymes, erős nyakát. Arcomat a sörényébe temettem, és beszívtam lágy, mámorító illatát. Az illatát, amit akkor érezhettem utoljára. S ahogy boldogan felnyerített, mikor reggelente beléptem a bokszába, hogy köszöntsem Őt.
Felemeltem a kezem az üres jegességbe, s behunytam a szemeimet. Lassan felidéztem teste melegét, szíve dobogásának hangját, halk lélegzetvételének minden pillanatát. És tenyerem alatt már éreztem is puha orrát. Ahogy lassan kifújta a kezemre a meleg levegőt, s gyengéden hozzádörgölte fejét a vállamhoz. És én átöleltem a nyakát, s elvesztem forró teste drága védelmében. Aztán egy újabb szélroham elsöpörte ezt az édes látomást. Ott álltam a jeges hóban; nélküle. Arcomon patakokban folytak a könnyek, testem rázkódott, s lassan leroskadtam a földre. Ott kuporogtam mezítláb, vacogva, egyedül. Minden lélegzetvétel fájdalmat okozott. Nélküle nem kaptam levegőt. Nélküle nem léteztem. Ő miatta jöttem e világra, Ő éltetett, s ezen a napon az Ő halálával távoztam el örökre.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
