| NOVELLÁK : Túl a reményen, túl az életen |
Túl a reményen, túl az életen
Fanni 2009.12.26. 14:21
Ki képzelt volna el tíz év múlásával pont egy ilyen találkozást?! Egy nem épp így tervezett viszontlátás, egy ló, egy lány...
Túl a reményen, túl az életen
Írta: Fanni
Az esőcseppek lassan folytak végig az autó szélvédőjén. Kissé türelmetlenül nyomtam meg az ablaktisztító gombját, ebben a percben már hetedszer. Nagy sóhajjal néztem, ahogy egyre közeledtem, majd elhajtottam a „Viszontlátásra” felirat mellett, ami másnak talán Forkstand végét jelentette. Nekem viszont a remény és egyúttal Cassey elvesztését – végleg. Azon kaptam magam, hogy lehunyt szemmel vezetek. De nem zavart, nem volt miért reggelente felébrednem… Ajkamba haraptam, és egyre erősebben markoltam a volánt. Gépiesen tapogattam a rádió kapcsolója után, és mikor megtaláltam, erőteljes mozdulattal nyomtam meg. Nem figyeltem sem a zenére, sem a bemondók bugyuta vicceire, mélyen gondolataimba merültem.
Felidéztem a pillanatot mikor elsőként láttam meg az éjfekete lovat. Alig volt féléves, nem lehetett elszakítani az anyja mellől, de már akkor is volt benne valami különleges. Valami, amit mái napig sem sikerült megértenem. Emlékszem, mennyit könyörögtem a szüleimnek, hogy vegyék meg a csikót. És mikor végre beleegyeztek, még most is él bennem az a boldogság. De már máshogyan. Ködösen.
Az első hetekben még félénk volt, a lovászokon kívül inkább csak én látogattam meg. Minden nap egyre közelebb merészkedett hozzám, talán egy hónap múlva már engedte is, hogy megsimogassam. Egy igazi barátság kezdődött el akkor, egymásra találtunk. Szemtanúja voltam cseperedésének, és napról napra kezdett kibontakozni lehengerlő egyénisége. Más volt, mint a többiek, sokkal energikusabb, ugyanakkor sokkal szeszélyesebb is. Sosem tudtuk, mit fog reagálni egy új dologra, ez tette őt olyan izgalmassá.
Én voltam az első aki ráülhetett. Minden korombeli lány irigyelt, mert Cassey volt a legszebb ló a környéken. Én pedig dagadtam a büszkeségtől, amiért az enyém lehet.
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Lassan felnyitottam szemhéjamat, és újra beindítottam az ablaktörlőt. Visszarántottam a kormányt egy éles kanyarban, de nem érdekelt. Lehetett akármilyen rémisztő is, akárhányan dudáltak rám dühödten, és mutogattak nem éppen kedves dolgokat előzés közben, nem tudott érdekelni.
Az első lovaglásunkkor nyugodt volt, hagyta, hogy „ráérezzek” lovaglására. Csak lépésben mentünk, habár legszívesebben vágtával indítottam volna. Egy hónapra rá már cavalettik felett ügetett át, büszkén, elegánsan.
Aztán szinte egyik napról a másikra megváltozott. Nem hagyta, hogy felszereljem, hogy a közelébe menjek. Miért? – kérdeztem tőle annyiszor, tekintetemet az ő gyönyörű éjfekete szemeibe fúrva. Fújtatott és nyerített, de nem értettem, mit akarhat. Megpróbáltam mindent: kieresztettem a karámokba és hagytam, hogy lecsillapodjon, de olyankor csak még idegesebb lett. Kicsaptam a legelőre, egyedül, mert felmerült, hogy a társai zavarhatják, de megint ugyanaz. Megszámlálhatatlan álmatlan éjszaka után kivittem egy túrára, hátha a társaival megnyugszik, összeszedi magát. És… akkor történt a baj. Mit is hihettem? Lassan oda kerültem, hogy felülni sem mertem rá, erre kiviszem az erdőbe, a természetbe, ahol vad ösztönei azt sugallják: itt vagy igazán otthon, Cassey!
A szokásos kép következett: ágaskodott, leestem, vége mindannak, amiért küzdöttem, amiért éltem. A ló pár pillanat alatt romba döntötte karrierem.
És mégsem hibáztatom. Legalábbis, most nem. Szégyellem is, amiért akkor olyan megfontolatlanul döntöttem, és végleg elbúcsúztam tőle. Ahogy utánam nézett azzal az átható tekintettel… mintha tegnap lett volna.
Rengeteget köszönhetek Robnak, aki az utóbbi egy évben nem érzett engem tehernek, pedig néha nagyon is az lehettem. Apropó, Rob… megkérte a kezem. Nemet mondtam… És most jöttem rá, milyen rosszul is döntöttem. Forduljak vissza?
Beletapostam a fékbe. Az út kihalt volt. Nem kezdtem pánikolni, nyugodtan kikapcsoltam a rádiót, ami eddig csak aláfestésként szólt. Nagy sóhajjal elővettem a kesztyűtartóból egy térképet. Nem volt rajta a hely, ahol én voltam. Kikapcsoltam biztonsági övem, és ki akartam szállni, mikor felpillantva egy árnyat láttam felém közeledni a ködben. Az ablakot letekerve kihajoltam, és odakiáltottam neki:
- Hahó! Nem tudja, merre kell visszatérni a Forkstand felé vezető útra? – nem válaszolt. Türelmetlenül megismételtem. És megint semmi.
Beletapostam a gázba, nem is érzékelve a körülöttem történő dolgokat. Ingerülten haladtam az árny felé, ami egyre jobban körvonalazódott. Nagyokat pislogva állapítottam meg, hogy nem ember.
- Mi a franc…? – morogtam.
Tovább gyorsítottam, hogy egyre közelebb kerüljek az alakhoz. Aztán… minden olyan hirtelen történt. És minden olyan hihetetlennek bizonyult.
Rögtön felismertem azt a tekintetet. Cassey tekintetét. A fekete kanca komótosan ügetett felém. Olyan hirtelen kezdtem fékezni, hogy nekicsapódtam a kormánynak. Éreztem, ahogy ajkamból vér buggyan elő, és a kanca felágaskodik, majd nyerít. Aztán az autó nekiütközött, és a nyerítés elhalt. Akárcsak az én sikolyom is, és könnycseppek vették át helyét.
- Cas… - nyögtem, és vérző tarkómat tapogatva felé tántorogtam. A fekete tragacs motorháza teljesen felgyűrődött, és vöröslött… vértől.
A kanca pedig ott feküdt, hátsó lába természetellenesen kitekeredve, de mellkasa még mindig fel – le hullámzott. Mellétámolyogtam, és belenéztem a szempárba. Nem fogtam vissza könnyeim, hagytam, hogy végigfolyjanak arcomon, és Cassey pofájára hulljanak.
Megérintettem puha orrát, mire felhorkant.
- Cas… Cassey, úgy sajn… sajnálom… - leheltem akadozva.
Hirtelen egy rántást éreztem, kerekek csikorgását hallottam, majd már csak a nagy fehérségre emlékszem. És egy pillanatig még élveztem is.
Senki sem járt még a mennyben úgy, hogy vissza is tért volna utána.
Éppen ezért nem számítottam rosszra én sem azokban a pillanatokban, mikor az élet utolsó szikrái is kihunytak bennem – akárcsak a fekete lóban. De így… így nem árthatok még többeknek.
Aki kíváncsi: Casseyt sem tudták megmenteni, Rob pedig megtalálta az igaz szerelmet. Mindkettejüknek jobb így – akárcsak nekem is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
