|
Lásd, tudok repülni
2010.02.16. 15:57
Az embereknek nincsenek szárnyaik, nem tapasztalhatják meg a szabadság vad mámorát. Aki próbálkozott, elbukott. Sosem emelkedett el a földről, ami szinte magához láncolta, és nem engedte, hogy megtalálja a kulcsokat. Szárnyalni…ez volt Mariposa álma.
Lásd tudok repülni
Írta: Shadbaby
Az eget mindig a madarak uralták. Szárnyukat szélesre tárva suhantak át a végtelen kékségen, a levegő óceánján, ami elérhetetlenül magasodott bársonyos felhőivel a puszta halandók fölé. Csak egy csalfa vágy volt, hogy egyszer érezhessék, ahogy testüket simogatja a szellő, és a világ fölé emelkedhetnének, átszakíthatnák a felhőket, és olyan helyekre juthatnak el, amiket el sem tudnak képzelni. Az embereknek nincsenek szárnyaik, nem tapasztalhatják meg a szabadság vad mámorát. Aki próbálkozott, elbukott. Sosem emelkedett el a földről, ami szinte magához láncolta, és nem engedte, hogy megtalálja a kulcsokat. Szárnyalni…ez volt Mariposa álma.
A szellőben dübörgő paták zaja szállt, az édes dallam egyre erősödött, ahogy a kecses sárga kanca egyre gyorsabban lépdelt, egyre inkább odaverte patáit a földhöz. Törékeny nyakát hosszan előrenyújtotta, világos szőre most csatakos volt, és sötét a vadul csöpögő tajtéktól. Orrlyukai kitágultak, és nagyokat hörgött, minden vágtaugrással egyre gyorsabb, és gyorsabb lett, mígnem az előttük fekvő meredek szakadék el nem állta útját. Lovasa, egy vékony, szőke lány erősen meghúzta a szárakat, és elfordította lovát, aki hátsó lábait maga alá húzva kétségbeesetten nyerítve fékezte le magát. Még képes, és leugrik. A lány hosszú, csipkés, fehér ruhája finoman omlott a kanca izmos farára, aki elégedetlenül horkantott fel.
- Nyugi, Mariposa…-súgta a fülébe Brill.- Tudod, hogy nem élnénk túl.
Mariposa felvetette nemes fejét, és gőgösen hátralépett, mintha azt mondaná: Tudd meg, hogy én tudok repülni! Mariposa! Nem véletlenül kaptam ezt a nevet. Valóban illett rá. Mariposa annyit tesz, pillangó. A lepkék pedig repülnek…csak széttárják díszes szárnyaikat, felfekszenek a szélre, és már szállnak is. Ez a kanca ezt akarta. Minden vágtaugrással úgy érezte egyre közelebb kerül céljához, mintha ha elég gyors lenne, egyszerűen csak felemelkedne, és átgaloppozna a bárányfelhők fodrain. Brill finom kezeit óvatosan végigfuttatta a kanca nyakán, és elmerengett. Ó, ő is repülni akart. Hányszor eljátszott már a gondolattal!
Repülni…milyen érzés lehet? Szabad vagy. Nincs körülötted semmi, nem húz vissza a földre senki. Csak te vagy, alattad pedig elterül a világ, mintha csak a tied lenne. Nincsenek gondjaid, a szellő simogatja az arcodat…vad vagy, és szabad. És nem vehetik el tőled…Brill kék szemeit az égre vetette, és lecsúszott a kanca oldalán, amit még egy pokróc sem takart. Hosszú ruháját húzta maga után a bársonyos fűben, amik könnyedén tekergőztek körülötte. Mariposa fejét lehajtva kezdett legelni, a kantárszár pedig hangtalanul suhant le nyakán, egyenesen a bársonyos fűbe. Brill ujjai közé vette a finom bőrt, és lassan lépdelt egy széles koronájú fa felé, ami kellemesen hűs árnyékot vetett az alatta ülőre. A sárga kanca szokatlanul lomhán lépdelt lovasa után, aki letelepedett a fa tövébe, hátát a törzsének vetve.
Szemeivel a szakadékot szemlélte, miközben megnyugtató hangon folyamatosan beszélt Mariposához. A ló néha-néha közbevágott, fel-felvetette fejét, amitől kivillant a homlokán villogó apró csillag. Brill önkéntelenül is nevetett lova beszédességén. Mindig kinyilvánította amit gondolt.
- Tudom, tudom…egyszer le akarsz ugrani. De nem, nem teheted meg- rázta meg a fejét a lány.
A ló sértődötten, felemelt fejjel ügetni kezdett a fa körül, játékra hívva Brillt, aki azonnal felugrott a földről, és kezeit kinyújtva kacagva a ló nyakán csüngő szár felé kapott, de Mariposa egykecses ugrással elkerülte gazdája támadását. Szép nyújtott ügetésben szelte át a magas füvű mezőt, hatalmasakat nyerítve az ég felé. Formás patájával kegyetlenül taposta el a gyomokat, virágokat egyaránt. Brill is utánaeredt. Hosszú szoknyájában nehezen mozgott, de felemelve azt gyors tempóban futott. Mezítláb volt, a földön heverő kavicsok, és apró gallyak meg-megszúrták a talpát, de csak futott kancája után, aki megrázta fejét, hosszú sörénye lobogott, ahogy beugrott vágtába, és lassan körbegaloppozott a mezőn. Néha Brill felé fordult, dübörgő patáival egyenesen felé vágtázott, majd az utolsó pillanatban könnyedén elkanyarodott.
- Gyere ide, Mariposa!- nevette Brill, de a kanca nem hallgatott rá.
Nagyot nyerített, és tovább vágtázott, egyre sebesebb tempóban. Néha el-eltűnt néhány pillanatra a mező két oldalán álló fák sűrűjében, de szinte azonnal elő is bukkant, és gúnyosan horkantott gazdájának, aki kétségbeesetten próbálta elkapni a lengő szárat, de az minduntalan kitért az útjából valamilyen módon.
- Nem vicc, hagyd abba!
Szinte sikított. Egész magasan beszélt, kapkodta a levegőt. Kancája, aki máskor szó nélkül hallgat rá, egyszerűen megfeledkezett róla, és önkényesen vágtázott egyre gyorsabban és gyorsabban. Fekete szemei furcsán csillogtak, orrlyukai egészen kitágultak, és hörögve vette a levegőt, amint szembefordult a szakadékkal. Fejét magasra emelte, és egy másodperc törtrésze alatt robbant. Lépteit megnyújtotta, a vágtaugrások egyenletes dallama most egy csatatér hangjaihoz volt hasonlítható. Brill felsikoltott, és amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett, hogy elállja Mariposa útját. Az idővel futott versenyt. Olyan volt, mintha az izmai felmondták volna a szolgálatot. Tudta, hogy gyorsabban kell mennie, de úgy érezte egyre lassabban megy, míg Mariposa csak gyorsul és gyorsul. Sötét patái elérték a szakadék peremét, a kanca megállt, és elrugaszkodott. Izmai megfeszültek, majd egyazon pillanatban elernyedtek. A ló egy perc alatt a levegőbe emelkedett, hátsó lábaival hosszan maga után nyújtózva, de közben mellső lábait szorosan magához húzta.
A lány elkésett. Abban a pillanatban, amikor látta lovát elrugaszkodni, ő a döbbenet hatására elesett. A földön hason fekve kúszott tovább, torkából hörgés szerű sikoltás tört elő újra és újra. Könnyei patakokban folytak, ő pedig ordított lova után, mintha elkaphatná vele. Hason fekve, hunyorogva kapaszkodott a perembe, és lenézett a szakadékba. Körmeit belevájta a földbe, olyan mélyen, olyan erővel, hogy kibuggyant a vére. Kapkodva vette a levegőt, amikor látta, hogy lova zuhan. De mégis…egy pillanatra mégis olyan volt, mintha felfelé indulna, de valóban csak egy másodperc erejéig. Egy másodperc erejéig mintha szárnyakat kapott volna. Hangtalanul zuhant a mélységbe tovább, de abban a pillanatban, amikor hatalmas teste földet ért, erőtlen nyerítés hagyta el a torkát, ami a szakadék falainak ütközve visszhangzott, haladt fölfelé. Brill fülében ott csengett Mariposa utolsó nyerítése. Olyan örömteli volt, olyan vidám, mégis elnyomott…mintha azt mondta volna: Látod, egy pillanatra repültem. Brill hosszú szőke haja a tátongó üresség felett lógott, könnyei némán potyogtak a mélységbe.
Nem tudta, nem akarta felfogni. Leugrott…nincs többé. Mégis tudta, hogy beteljesült a kanca vágya. Repült. Valóban repült egy pillanatra, és bár Brill nem volt abban az állapotban, de biztos volt benne, hogy Mariposa arra az egy percre szárnyakat kapott. Brill sokáig üldögélt a hatalmas fa alatt. A nap vöröses sugarakat vetett az égre, simogatva lábát, ami most talpán támaszkodott, térdeit pedig magához ölelte. Égkék szemei vörösesen csillogtak, a szíve zakatolt. Valami megmagyarázhatatlan ott dobogott az ereiben. Valami hívta. Az égre emelte tekintetét, majd felállt, és a szakadék széléhez állt. Lábait szilárdan megvetette egymás mellett, és még egyszer visszatekintett a mezőre. Karjait széttárta, a szél feltámadt. Mintha vissza akarná tartani. Lehunyta szemeit, hosszú pillái szétterültek. Lábujjhegre emelkedett, és egyszerűen előredőlt. Lassan érezte, ahogy a gravitáció húzza lefelé, majd egyszer csak elragadja. Nem nyitotta ki a szemeit, így zuhant lefelé. Hosszú fehér szoknyája fodrozódott a levegőben, és érezte, hogy a hátán valami felfogja a levegőt, és akár megmenthetné az életét. De nem mozdította. Csak zuhant. Halkan nyikkant egyet, amikor földet ért. Nyaka hátrabicsaklott, horzsolásokkal és sebekkel telített testéből apró patakokban folyt a vér. Mariposa mellett ért földet. Mindkettejük hátán egy-egy széles, tollakkal díszített szárny lógott élettelenül, sok helyen el-eltörve, de amikor a nap alábukott a hegyek mögött, egyszerűen hamuvá porladtak. A két összeroncsolódott test átkarolta egymást, és mindkettejük csukott szeme sarkában egy apró könnycsepp ragyogott. A levegőből egy fehér toll kezdett leereszkedni, a szél szárnyán ide-oda lengve, mígnem lágyan földet ért Brill mellett. Repülésre vágytak. Szárnyakat kaptak, hogy angyalként suhanhassanak, most pedig, valódi angyallá válva szelhetik át az eget az idők végezetéig.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
