|
Felhők selymén
2010.02.28. 00:59
Zuhantam a felhők felé, a jegesség csípte a bőrömet. A repülőgép hajtóművei lángokban álltak, s egyre közeledett a tengerhez. Jövök már, Adélie. A következő pillanatban ráestem Severine hátára, és a szemeim felpattantak. Felültem, és elhelyezkedtem rajta. A fájdalom a testemben megszűnt...
A felhők selymén
Írta: Narin
Lassan hátradőltem a székben, és behunyt szemekkel hallgattam a hajtóművek folyamatos zúgását. Nagy levegőket kellett vennem, hogy ne dobjam ki a taccsot. A gyomrom kavargott, a fejem sajgott. Úgy éreztem, forog velem a világ. Ezerszer elmondtam anyának, hogy nem akarok repülőre szállni. Nem, nem és nem. Még egy szék tetején állva is felfordul a gyomrom, és elájulok, hát még így! Ráadásul mikor felemelkedett… annál nincs is borzalmasabb. Mintha megragadták volna az agyam, és megforgatták volna a fejemben. Hirtelen egy meleg kéz tapadt rá reszkető karomra.
- Minden rendben?
Lassan kinyitottam a szemeimet, és felnéztem az aggodalmasan pislogó stewardessre. Mellettem nem ült senki. Miért aggódik ennyire? Nincs semmi bajom. Azon kívül persze, hogy legszívesebben kiugranék ebből az ördögi masinából, és ezer csókkal árasztanám el az édes anyaföldet.
- Igen – nyögtem ki végre.
Na, jó, minden bizonnyal feltűnt neki, hogy izzadok, mint egy versenyló, görcsösen szorítom a székem karfáját, és mereven feszítem a fejem a támlájának.
- Biztos, kedvesem? – kérdezte a barna hajú nő. – Ne hozzak neked valamit?
Felsóhajtottam.
- Talán… egy pohár víz jó lenne – vontam vállat.
A stewardess mosolyogva bólintott, és elsétált a gép hátulja felé. Ó, soha, de soha többé nem ülök ilyen gépezetre. A gond csak az, hogy visszafelé is meg kell tennem ezt az utat. Párizs mellett lakok anyával és a nővéremmel. Az én drága anyám pedig ragaszkodott hozzá, hogy elutazzak a szüleihez; akik történetesen – valamilyen érthetetlen oknál fogva – Praiát választották nyugdíjas éveik letöltésének helyszínéül. Ez egy szigeten található, Afrikától nyugatra.
- A vize, kisasszony – adta a kezembe a nő a poharat, és ellibegett.
Morogtam valamit, aztán lassan belekortyoltam. Mióta felszálltunk, nem néztem ki az ablakon, pedig közvetlenül mellette ültem. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy a gyomrom végleg feladná, ha meglátnám, hogy a tenger fölött repülünk. Letettem a poharat a tartójába, és ismét hátradőltem. Bárcsak otthon lehetnék, vagy inkább a lovardában. Igen, határozottan a lovardában. Akkor is, ha a kedvenc lakóm már nem lehet ott.
Severine nem az én lovam volt. Nem is lovagolhattam rajta soha, mert drága versenyló volt. De kilenc éves korom óta (mióta lovagolok) minden egyes alkalommal, amikor a lovardába mentem, őt látogattam meg elsőként. Mindig bent töltöttem nála kb. fél órát, és csak simogattam, beszéltem hozzá. Eleinte ez persze nem így volt. Egy türelmetlen, erőszakos kislány voltam, aki nem értve a felnőttek szavából, minden előzmény nélkül rontott be az izmoktól duzzadó, sötétpej ménhez. Severine persze megharapott. Sosem volt egy jó természetű ló, de én éreztem, hogy köztünk különleges dolog van. Tudtam, és ezért nem hagytam annyiban a dolgot. Minden nap egy kicsit tovább haladtam. Nem mentem be hozzá. Csak álltam a boksz előtt, és néztem. Egy idő után már nem sunyított, mikor meglátott. Nem is próbált belém csípni, ha benyújtottam hozzá a kezem. Volt olyan, hogy egy óráig álltam előtte mozdulatlanul. Azért a célért, hogy egyszer elfogadjon, és szeressen, bármire hajlandó voltam. Hetek és hónapok teltek el, mikor egy éjjel belopóztam az istállóba, és végre eltoltam a boksza reteszét. Értetlenül meredt rám, de nem álmosan. Nem aludt azon az éjszakán, mert tudta, hogy történni fog valami. Tudta, hogy eljövök. Beléptem hozzá, és beszélni kezdtem. Elmondtam neki, hogy szeretném, ha barátok lennénk. Elmondtam, hogy soha nem ülhetek fel rá, de én ettől függetlenül őt akarom magamnak. Azon az éjjelen végre elfogadott. Hetekkel később épp akkor látogattam meg, mikor a szalmában fekve szunyókált. Bementem hozzá; ő pedig nem kelt fel. Hagyta, hogy leüljek mellé. Soha nem voltam olyan boldog, mint akkor. És azóta sem. Vele minden egyes nap maga volt a paradicsom. Mikor a legelőn vágtatott, én a kerítésen ülve figyeltem, a Nap melengette a bőrömet, a langyos szellő gyengéden fújdogálta sötétszőke hajamat. Kilenc éves koromtól kezdve öt éven keresztül minden nap meglátogattam őt, és mindig boldog voltam vele. Minden tökéletes volt. Egészen addig a napig.
Severine egy tavaszi éjszakán meghalt. Bekólikázott, és senki sem volt az istállóban, hogy segítsen rajta. Sosem felejtem el azt a reggelt, amikor szokásos szombati látogatásomra érkezve megpillantottam őt a bokszában fekve. Vigyorogva közeledtem felé, kezemben ott volt a napi adag répa. Bekukucskáltam a rácsok között, és rögtön láttam, hogy valami nincs rendben. Mozdulatlanul feküdt, a hasa nem hullámzott fel-le. A szívem hatalmasat dobbant, és sietve elhúztam a reteszt. Bementem hozzá, és letérdeltem mellé. Félve érintettem meg a nyakát. Jeges volt és merev. Ráborultam halott testére, és könnyeimmel eláztattam puha, fekete sörényét. Ez két éve történt, de még mindig rettenetesen fáj, ha eszembe jut. Nem csak egy lovat vesztettem el. Nem csak egy patást, akivel jóban voltam. Egy különleges kapcsolat szakadt szét azon a napon, egy szív darabokra hullott, egy másik pedig megszűnt dobogni.
Gondolatmenetem egy hatalmas rázkódás törte ketté. A gép rázkódott, de olyan hevesen, hogy a poharam kiesett a tartóból, és nagy recsegések, loccsanások közepette tört darabokra a földön. Rémültem néztem körül, s láttam, hogy nem csak én estem pánikba. Néhány nő sikoltozni kezdett. A gép ismét rázkódott egy hatalmasat, az oxigénmaszkok az emberek arca elé libbentek a semmiből, én pedig erőteljesen bevertem a fejem az ablakba. Éreztem, hogy meleg, ragacsos folyadék csorog le a tarkómon, és végigfolyik a nyakamon. A vér szagától elszédültem, és a pilláim lehanyatlottak. Beletörődtem abba, ami következett. Hallottam a sikolyokat, a kiabálást, a sírást, a hajtóművek morgását… de bennem csend volt. Mélységesen mély, halotti csend. Az agyam kiürült, és csak egyetlen dolog járt a fejemben. Severine. Ahogy a legelőn üget, fejét felém fordítja, és boldogan felnyihog. Sörénye és farka lebeg a szélben, s örömében nagyokat bakol. Severine, amint puha ajkaival szelíden megböködi az arcom, és mikor a bokszában fekszik, s fejét az ölembe hajtja. Selymes, sötét szőre, testének megnyugtató, meleg illata. Severine, amint átölelem a nyakát, majd a szemébe nézek, és ő is belenéz a szemembe. S azt suttogom, hogy egyek vagyunk… örökké.
Csak rázkódtunk. A csomagok lezuhantak a székek feletti tartóikból, az italok kiborultak, a kisgyerekek sírtak, a felnőttek kiabáltak és sikoltoztak. S akkor meghallottam. Adélie. Valaki a nevemet suttogta. A vér belefolyt a szemembe, és ahogy kinyitottam, vörös foltokon keresztül, elmosódottan láthattam azt, ami az ablakon túl volt. Elfordítottam a fejem, és kinéztem rajt. Kábán, csendben. Felnyögtem, amint egy újabb szétpattanó pohár egyik szilánkja beleállt a hasamba. Ismét hallottam. Adélie. A felhők nyugalmasan gomolyogtak alattunk. Hófehér, duci bárányfelhők voltak. Remegő kezemmel letöröltem a vért a szememből, és megfeszített testtel kibámultam az ablakon. A hasamba fúródott szilánk egyre beljebb nyomódott a húsomba. De ahogy megláttam azt, ami odakint a nevemen szólongatott, a fájdalom nem számított többé.
Severine volt az. Sötét testén megcsillant a napfény, terjedelmes szárnyaival pedig nagyokat csapott a levegőbe. Rám szegezte tekintetét, és hívott engem. Adélie, gyere velem! Minden sokkal jobb lesz. Együtt leszünk, örökkön-örökké. Kapkodni kezdtem a levegőt, és kétségbeesetten rángatni kezdtem a biztonsági övemet. De az nem kapcsolt ki. A gép zuhanni kezdett, mindenhonnan sikolyok és hisztérikus sírás süvített a fülembe. Csak rángattam az övet, de nem jutottam semmire. Kinéztem az ablakon, s láttam Severinet. A felhőkön szárnyalt, a gép mellett. Belenézett a szemembe, és felnyerített. Adélie, nyugodj meg! Csak nyugodtan. A kezem lehanyatlott, és felsóhajtottam. Lassan nyúltam a biztonsági övhöz, és a levegőt egyenletesen kifújva kioldottam. Felpattantam a helyemről, és mindenkit félrelökve rohanni kezdtem a székek között a repülőgép ajtaja felé. Mindenütt kétségbeesett emberek kiáltoztak segítségért, de tudták, hogy már nem segíthet rajtuk senki. Meghalnak mind, belezuhannak a tengerbe, és a jeges, sós víz éles dárdával váj majd utat tüdejükbe. Nem érdekelt kiket taszítok félre az utamból, bárki került is elém, ellöktem. Amint elértem az ajtót, egy férfi megragadott hátulról, én pedig kinyújtott kezekkel ordítani kezdtem.
- Ne csinálj őrültséget! – kiáltotta a fülembe, és nem engedte, hogy kinyissam az ajtót.
- Ne! – üvöltöttem fülsiketítő hangon, a férfi karjaiba vergődve. – Engedjen el! Engedjen el! Halottak vagyunk mind!
A férfi kezei lehanyatlottak rólam, én pedig nekiugrottam az ajtónak, és rángatni kezdtem hatalmas kilincsét. Nem történt semmi. Sírva, ordítva rugdostam, feszegettem, ám nem nyílt ki. Zokogva estem neki, és lehanyatlottam a földre. A fejemből folydogáló vér vékony csíkot húzott az ajtón. Némán, a semmibe meredő szemekkel feküdtem ott.
- Severine – nyögtem fájdalmasan. – Bocsáss meg…
A szemeim lehanyatlottak, és szinte megsüketültem. Nem hallottam semmit. Kizártam magamból a túlvilági sikolyokat, és puhán, csendesen lebegni kezdtem. Lebegtem a halál szakadékában, egyre mélyebbre és mélyebbre jutottam, az éles üvegszilánk a hasamban már teljesen eltűnt, és a gyomromat szántotta. A fejem folyamatosan vérzett, s a testembe ezer karddal szurkált bele a tébolyító fájdalom, minden egyes másodpercben. Segíts, Severine!
Hatalmas nyerítést hallottam, és erős, kemény paták csapódtak a géphez. Szörnyű reccsenés hallatszott, az ajtó kiszakadt, engem pedig elragadott a borzalmas, túlvilági hangon sikoltó levegő. Zuhantam a felhők felé, a jegesség csípte a bőrömet. A repülőgép hajtóművei lángokban álltak, s egyre közeledett a tengerhez. Jövök már, Adélie. A következő pillanatban ráestem Severine hátára, és a szemeim felpattantak. Felültem, és elhelyezkedtem rajta. A fájdalom a testemben megszűnt, s tenyeremmel megtapogattam a tarkómat. Nem volt véres. Felnéztem, s láttam a kék eget. Már nem is fáztam. A felhők alattunk pompás, fehér vattacukrokra emlékeztettek. Néhol megcsillant alattuk a tenger vize. Severine nagyokat csapkodott hatalmas, barna szárnyaival, melyek sötétpej testéből nőttek ki. Hátranézett rám, és vidáman felnyerített. Felnevettem, és lehajoltam, hogy karjaimmal átöleljem a nyakát, s arcomat belefúrhassam fekete sörényébe. Csak úgy száguldottunk a felhők felett, s én újra olyan boldog voltam, mint régen. Végre felülhettem Severine hátára, és nem érdekelt, hogy az életemet kellett odaadnom cserébe. Felemelkedtem, oldalt kinyújtottam a karjaimat, és szikrázó mosollyal ezüstös port hintettem a világra, a felhők selymén szárnyalva. Severine teste meglendült, és még gyorsabban repített engem a mennyország kapuja felé, ahová ketten fogunk belépni, és többé nem szakíthat el minket egymástól senki sem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
