|
Őrzöm a szemedet!
Via 2009.10.23. 15:51
Meggie tíz évvel ezelőtt, egy súlyos baleset után elhagyta lovát. Tíz év alatt viszont változik az ember. Meg kell találnia, ha az élete is múlik rajta! Egy novella a megtalálás pillanatáról, a www.andzse.gportal.hu oldalon található regény alapján. (Versenyre írt novella)
Őrzöm a szemedet!
Írta: Via
Tíz év telt el azóta, hogy búcsút mondtam szeretett lovamnak. De most szívügyemnek tekintem újra megkeresni Őt. Égen-földön kutakodtam már utána, eddig sikertelenül. Bár megtudtam egy-két fontos információt arról, hogy eddigi életében hol élt, így nyomon követhettem utazását. De most talán minden megváltozik! Megtalállak Cassey!
Forrónyomon járok! Nem hagyhatom abba pont most!- verőfényesen tűzött még a nap, amikor kiszálltam a kocsiból. Itt maradtam egyedül. Nem akartam, hogy bárki is velem jöjjön ide. Igaz nem vagyok biztos benne, hogy itt van Cassey, de volt egy megérzésem. Ez az én harcom, más nem vívhatja meg helyettem! Egy hirtelen mozdulattal fűszerezve sóhajtottam egy nagyot.
- De most azért jól esne a gondoskodás!- gondolkodtam hangosan. Még két kilométerre volt tőlem az úti célom: a Liderberg rezidencia. Bár ki tudja, mit értenek ez alatt. Hogy lefoglaljam magam, azon filozofáltam, hogy hogyan nézhet ki ez a hely. Vajon egy hatalmas lovas udvar, ahol több száz gyerek rohangál, jó hangulatban? Vajon milyen lehet ez a Lisa Liderberg, akiről az előző kutatási ponton hallottam? Azt mondták, hogy jöjjek el ide, talán még itt van Cassey. Mindenki úgy tudja, hogy ez a lány eléggé kitartó, szóval nem kizárt, hogy itt rejtőzik fekete kancám. Felvillant egy mosoly az arcomon, amikor Rá gondoltam. Érzem, hogy itt lesz!
Az eső idegesen kopogtatott széldzsekim kapucniján. Már legalább fél órája sétálgathattam ebben a nyomorult zivatarban, amikor megpillantottam egy táblát, amit már félig benőtt egy csipkebokor. Nem voltam biztos benne, hogy mi van ráírva, ezért elhúztam a cserje, szúrós ágait. Mozdulatommal párhuzamosan egy vakító fényű villám cikázott át az égen, ezzel megvilágítva a feliratot: Liderberg Lovasudvar. Nem mondom kissé kísértetiesnek hatott. Kapucnimat lehúzta a fejemről egy erős széllöket és barna hajam meglibbentette egy újabb villám fényébe. Halálfélelem tört rám. Rohantam a vesztem elől, ráfordultam a bekötőútra és teljes erőmből futni kezdem a szembeszélben.
Öt perc vad vágta után megpillantottam a biztos pontomat. Egy házikó állt az út végén. Tulajdonképpen a semmi közepén. Se egy fa, se egy őrző-védő kutya. Támaszpontom ablakai közül egy be volt deszkázva, az ablakkeret bizarrul himbálódzott a szélviharban. A falak egykor fehérek lehettek, de mostanra már befedte őket a mocsok, szürkésbarnára festve azokat. De már a ház kísértetiessége sem érdekelt. Felugráltam a viszonylag magas lépcsősoron, majd eszeveszettül nyomni kezdtem a csengőt.
Egy kedvesnek tűnő, harmincas éveiben járó nő nyitott ajtót. Haja még vizes volt, lehet, hogy épp a zuhany alól ugrasztottam ki.
- Miben segíthetek? –kérdezte gyanakvóan, de miután meglátta csapzott ruházatomat azonnal betessékelt az előszobába.
Az épület belülről sem volt sokkal jobb, mint ahogyan kívülről festett. A kis helyiség valamikor nap-sárgára festett falait már megfakította az idő. Mindössze egy kis cipős szekrény árválkodott benne. Átléptünk egy boltíven és véleményem szerint a nappaliba érkeztem. Még időm sem volt szemügyre venni, mert a nő áttuszkolt egy ajtón és leültetett egy székre. Sötét volt. Felkapcsolta a villanyt és ismét szemügyre vett.
- Csinálok egy teát és miközben megisszuk, elmondod, hogy mi történt veled! –mondta kedvesen.
Tőlem csak egy apró mosolyra futotta, de hisz ez nem csoda az előbbi futamomra visszagondolva.
- Egyébként a nevem Sarah Liderberg.
Felálltam és kezet nyújtottam neki.
- Megan Canton, de szólítson Meggienek!- mosolyogtam rá.
Pár perc múltával, Sarah a kezembe nyomott egy bögre, gőzölgő teát. Az illatából ítélve zöldtea lehetett. Belekortyoltam. Élveztem a torkomat simogató meleget. Egy ideig néma csendben szürcsöltük az italokat, de nem tudtam visszafogni magamat: elhadartam az egész utamat. A kezdetektől fogva, a mai napig. Akkor döbbentem rá arra, hogy azt sem tudom, hol vagyok.
- Hogy hol vagy most? Azt hittem azért ide jöttél, mert tudtad, hogy ez a Liderberg birtok.
- Liderberg? Óh. Nem voltam teljesen magamnál. Azt hittem, hogy csak futok a semmibe.
Sarah kedvesen rám villantotta mosolyát.
- Ha ez vígasztal, lehet, hogy nálunk van a lovad!
- Ez komoly?- kérdeztem reménykedve. A nő rábólintott.
- Lehetséges! Ha egy fekete rakoncátlan kancát keresel.
És mint egy varázsütésre belépett az ajtón egy lány, lovagló- felszerelésben. Olyan 12 éves lehetett, barna, egyenes szálú hajával játszadozott a szél. A ruhája elég réginek hatott: kopott volt és piszkos. Mégis nagyon szépnek láttam, már csak azért is, mert a lányból boldogság áradt és ez rám is hatással volt. Széles mosoly terült el az arcán, amikor félénken felém intett és bemutatkozott:
- Szia! A nevem Lisa Liderberg.
- Megan Canton, de szólíts nyugodtan Meggienek!- rám mosolygott, majd az anyjához fordult.
- Képzeld anya, az én ügyes lovacskám nem ijedt meg a villámlástól, pedig tudod, hogy ki nem állhatja a vihart.
- Gratulálok szívecském! Ez tényleg egy áttörés, de most, valami másról kell beszélnünk… - kezdte Sarah. - Megan valószínűleg a lovad régi gazdája. Amikor Meggie leesett róla eladták. Már régóta keresi, és lehet, hogy itt van nálunk.
Azt a kétségbeesett arcot sohasem fogom elfelejteni: Elkerekedett, könnyel teli szemek, lehorgasztott fej. Hirtelen elmúlt a melegség, helyére fagyos levegő áramlott.
- Oh… Értem.
- Lisa –kezdtem bele- nem biztos, hogy egy és ugyanaz lóról beszélünk.
- Mindegy… Meglátjuk
Sarah felsegített az asztaltól és megkérte, hogy kövessem őket. A hátsó ajtón kilépve egy udvaron találtam magam. Úgy tűnt, hogy nincs itt semmi, de a figyelmemet nem kerülte el egy fákkal körülvett mezőcske. Ahogy egyre közelebb mentünk, megláttam egy fából készült épületet. Akkor kezdett körvonalazódni előttem, hogy ez lesz a karám és a kis fészer- kinézetű házikó az istálló. Lisa mellet egy eldugott lécekből álló kapu tűnt elő. A lány megmarkolta a kilincsét és belökte az ajtót, ami recsegve, ropogva, de végül is megadta magát és kitárul előttünk.
Feltámadt a szél. Ló és szalma illatot hozva magával. Körbeölelt a fagyos levegő: bekúszott a pólóm alá, tépkedte szabadon szálló hajamat. Egy hatalmas dörgést követően cikázó fényű villám hasította keresztül az égboltot. És a hirtelen keletkezett világosság megvilágított egy fekete pontot. Ő volt az.
Egyre közelebb és közelebb mentünk. Nem bírtam tovább. Csillagokat láttam és szédültem. Ennyi év után csoda történt volna? Eluralkodtak rajtam az érzelmek. Meg sem vártam semmilyen utasítást, bátorítást teljes erőmből rohanni kezdem felé.
És ott voltam. Előtte álltam úgy 2 méterre. Felemelte kecses fejét. Belebámult a képembe, mint aki azt kérdezné Mi tartott ennyi ideig? Beleszagolt a levegőbe. Ismét rám emelte a tekintetét és felém sétált. Pont annyira volt tőlem, hogy ha kinyújtom, a kezem hozzá tudnák érni. De ezt sem kellett megkockáztatnom: Ő maga nyújtotta ki a nyakát. Odatartottam a karom. A kanca belenyomta a tenyerembe az orrát, finom langyos levegőt lehelve rá. Orrán levő hosszú szőrszálaival megcsiklandozta kezemet.
- Te vagy az!- suttogtam. - A hamisítatlan makacs lovacska!- közelebb léptem hozzá. Nem voltam lépes türtőztetni magam.
- Tudtam, hogy egyszer megtalállak!- fakadtam ki és Cassey nyakába borulva könnyek között elsírtam neki az egész bolondos kalandomat. Hogy hogyan jutottam el idáig. Csak miatta. Kezemmel beletúrtam fénylő fekete sörényébe. Örökké magamban akartam tudni ezt az édes pillanatot. A tekintetünk összekapcsolódott és én újra könnyekben törtem ki. Itt a vége? Megtaláltam?
Az idő gyorsan telt. Cassey finoman elhúzódott tőlem, majd megbökte a vállam. Ahogyan a szemeibe néztem azt hittem, hogy ez csak egy álom. Éreztem, hogy nagyon szeretne velem tudatni valamit. Cassey ráemelte a tekintetét Lisára. Én még mindig vágytam a pillantására, de - önkéntelenül is- odafordultam. Értettem már, hogy mi a célja.
Ahogy ránéztem a kedves 12 éves kislányra régi, elveszett önmagamat találtam meg benne. A kislányt, aki boldogan sietett végig az istálló szalmaillattal belepett folyosóján, hogy mihamarabb szeretett fekete kancájánál tudhassa magát.
A hangulatom egy varázsütésre megváltozott. Megrekedtem éreztem, hogy a szívem hatalmasat dobban. Ráeszméltem az igazságra. A megtalálás érzelmeit felváltotta az üresség. Ebben a pillanatban éreztem, hogy kiszakadt belőlem egy rész. A helyén egy tátongó rés keletkezett. Tudtam, hogy soha sem fog beforrni. Egy idő után talán kisebb lesz, hisz azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít.
- Örökké őrizni fogom a szemedet! Soha, soha nem felejtem el!- suttogtam a fülébe, majd döntöttem…
Sajnáltam, de megértettem. Már tudtam mi lesz a helyes út. Akármennyire is vágyódtam Cassey után, akárhogyan is szerettem, el kellett engednem. Be kellet ismernem magamnak, hogy Ő már rég nem az ENYÉM.
Tíz év telt el azóta, hogy búcsút mondtam szeretett lovamnak. Most megtaláltam és újra elvesztettem… Csakhogy, most már nem éreztem a kis szúrást minden Rá hasonlító ló láttán. Tudtam, hogy az én rakoncátlan éjfekete kancám, Cassey a legjobb helyen van. Megtalálta a helyét a Világban. Az Ő otthonában…
VÉGE
Egy kis ismertető az előzményekről: Ezt a novellát egy versenyre írtam, lehet, hogy valaki felismeri a szereplőkről az oldalt ahová címeztem az irományom (andzse.gp). Szóval a történet, amihez írnom kellett, egy novellából indult ki, ami mostanra regénnyé fejlődött. (Mindenkinek ajánlom: Megtalállak Cassey!) Egyszerűbben leírva egy olyan novellát kellett írnom, ami a megtalálás pillanatáról szól. Mint ahogy a címből kiderül (Megtalállak Cassey!) valaki elvesztette a lovát. Ez a valaki az akkoriban még 12 éves Meggievolt. Mostanra 22 éves nővé cseperedett és megkereste a lovát…
Csak az érdekesség kedvéért ideírom, hogy ez életem első novellája.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
