|
Végtelen akadály*
Shadbaby 2009.11.29. 17:20
Történet egy lóról, és egy lányról...szokott kezdődni. De változtassunk egy kicsit. A lány azt hiszi mindent tud, a ló pedig enged neki. A sablonos történet, kicsit másképp. Egy kicsi az élet körforgásáról: valaki feláldozza magát, hogy a másik tovább tudjon élni. Egy novella a szeretetről, és magáról az életről.
Végtelen akadály
Írta: Shadbaby
Ebben a pillanatban olyan tökéletesnek hatott minden. Elvégre itt ülök a homokban, teljesen egyedül, abszolút csendben. Hibátlan percek lehetnének, ha a szívemet nem szaggatná most is az a gyötrő fájdalom, amivel egy hete találkoztam először. Lábaimat magamhoz öleltem, kezemben pedig egy pitypangot forgattam. Emlékszem, anya mindig azt mondta, hogyha elfújuk egy pitypangot, és közben kívánok valamit, az teljesül. Akkor viszont még kicsi voltam, és hittem a tündérmesékben. Most viszont…nos igen, sok minden változott az életemben, és már nem tudom elhinni, hogy csodák léteznek.
Életemben egyszer sem volt okom panaszra. Elvégre vagyonos, tökéletes családból származtam. Szüleim egyetlen lányaként mindent megkaptam, ami csak elhagyta a számat. Feltétel nélkül szeretek, és csüngtek a szavaimon, hogy megtudják, mivel tehetnének még boldogabbá. Olyan tíz éves korom körül hoztam fel először azt, ami eddig is nagy vágyam volt: lovagolni akarok! Az elmélet már megvolt, a gyakorlatról pedig a szüleim gondoskodtak. Úgy négy év után megkaptam Őt. Annak a napnak minden pillanata olyan tisztán megmaradt az emlékeim között, mintha most élném át.
A tengerparton ücsörögve még mindig nem akart elhagyni ez a mardosó kín, hiába próbáltam belefojtani érzéseimet az előttem fodrozódó tengerbe. A hullámok egyre jobban csapdosták a vízfelszínt, fehér habot hagyva maguk után, ami számomra még szebbé tette a tájat. De hiába a hófehér homok, a kristálytiszta víz, a smaragdzöld fű, ha ezek csak külsőségek. A bánatot nem gyógyítja egyik sem. Márpedig nekem most olyan gyógyszerre lenne szükségem, ami elfeledteti velem a történteket, örökre. Vagy még inkább olyanra, aminek segítségével visszautazhatok az időbe. Ó, igen, erre lenne nekem most szükségem. De most túl elveszettnek éreztem magamat ahhoz, hogy ilyeneken töprengjek, ugyanis gondolataim folyton folyvást visszakalandoztak a múltba. Oda, ahova legszívesebben örökre visszamentem volna, hogy azok a pillanatok soha ne érjenek véget, és örökké boldog lehessek. Megint.
Apa széles mosollyal fogadott, amikor beléptem házunk hatalmas, hófehér, kétszárnyas ajtaján. Kérdőn tekintettem vissza a családfőre, aki megpörgette a slusszkulcsot az ujján.
- Linda, van kedved lejönni a partra?- tette fel végül a kérdést.
Tulajdonképpen szerintem nem kérdésnek szánta, ugyanis válaszra sem tudtam nyitni a számat, mikor már tolt ki az autóhoz, amiben már anya várt minket. Egyik szemöldököm a magasba szökött, de nem szóltam semmit. Nincs születésnapom, karácsonyhoz még túl meleg van, a húsvétnak is vége. Hogy milyen alkalomból visznek le a partra, csak találgatni tudtam.
Csak pár percbe telt, míg megérkeztünk végállomásunkhoz. Levettem a papucsomat, majd mezítlábasan beleléptem a kellemesen meleg, fehér homokba. Végigsétáltunk a tengerparton, és minden második lépésemnél végigmosta lábaimat a víz. A távolban feltűnt a sziklaszirt. Oldalát már nem a szelíd hullámok simogatták, mint a partot. Ó, nem! A szél hatalmasra korbácsolt hullámokat csapott neki újra, és újra. A szirt kicsit megkopott ugyan, de ugyanolyan rendületlenül állt ott, mint eddig bármikor. Ahogy egyre közeledtünk, két homályos alak tűnt fel előttünk.
Ezekkel a gondolatokkal párhuzamosan csorogtak a könnyeim is. Az égen sötétebb felhők kezdtek feltűnni. Szürkék, és feketék, amik egyre nagyobb helyet foglaltak el maguknak, lassan kitúrva fehér társaikat. A szél is feltámadt, és felkapta hosszú szőke hajamat. Játszadozott vele a levegőben, csavargatta, tépte, húzta, de én meg sem moccantam. Tekintetemet még mindig a tengerre szegeztem. Nem is tudom, hogy dühös legyek-e, vagy inkább szomorú. Dühös voltam a világra, amiért elvesztem Őt, pedig megelőzhető lett volna a dolog, ugyanakkor szomorú, amiért nem sikerült megakadályozni. És mindez az én hibám. Felesleges lenne másra hárítanom, mert nekik csak szerepük volt benne, de a fő bűnbak én vagyok. Nem kenhetem másra a saját baklövéseimet.
Az a két homályos folt egyre tisztább lett számomra. Hamarosan kikörvonalazódtak a részletek, és hamar felismertem az előttem álló két alakot. Lovasoktatóm, Moe volt az. Balján pedig Leonidas. Az én drága Leonidasom. Ő volt az. Tökéletes volt minden egyes porcikája, és szemei most is úgy csillogtak, mint a reggeli harmat a füvön. Most is megbabonázott, nem is egy pillanatra izmos, hófehér nyaka, gyanakvó tekintete. Fejét felszegte, és szembefordult a széllel. Élesen felnyerített.
Fejemben tisztán hallottam nyerítését. Olyan tisztán, mint amilyen tiszta a tenger volt előttem, olyan tisztán, mint ahogy a madarak énekelnek, olyan tisztán mint az érintetlen hó. Jobb karommal elengedtem a lábaimat, majd a homokba túrtam. Az eső ezzel a mozdulattal szaporán potyogni kezdett az égből, és folyni kezdett az arcomon. Mint a könnyeim. Odafent is sírtak. Hajam lassan ázni kezdett, majd tincsekbe állt össze. Egészen a pólómhoz ragadt. Eláztam, fáztam, mégis megkönnyebbülést hoztak számomra, ezek a máskor kellemetlen dolgok. Mintha a világ együtt érezne velem. Sohasem éreztem ilyen megértést senki és semmi felől.
Szinte lefagyva gyönyörködtem az Ő tökéletességében. Ő pedig csak tündökölt, ragyogott, szépsége teljes tudatában. Hiún felém lépett, majd hirtelen megtorpant, mintha azt kérdezné: Mit nézel ember?
- Csodaszép- suttogtam, inkább csak magamnak.
Moe elmosolyodott, és átnyújtotta a vezetőszárat. Én remegő kézzel átvettem, majd tettem egy bizonytalan lépést a ló felé. Az hátrébb lépett, és bizalmatlanul felhorkantott. Én barátságosan a nevét suttogtam, és kinyújtottam felé a karomat. Felemelte a fejét, majd óvatosan közelebb lépett hozzám a tenger által tisztára mosott sziklák között. Mellső lábait felhelyezte egy nagyobbra, majd tökéletes ívű nyakával felém nyújtózott. Beleszagolt a tenyerembe, majd elkapta az orrát onnan. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy esetleg ellenségnek néz, de megnyugodva tapasztaltam, hogy kikerüli a sziklákat, majd egyenesen mellém lép, és ráhajtja a fejét a vállamra. Én átkaroltam a nyakát, és arcomat belefúrtam selymes sörényébe. Egy pillangó odaszállt mellénk, majd még egy, majd még egy.
Ez a pillanat még így, visszaemlékezve is tökéletes, és tönkretehetetlen. Az volt életem legszebb napja, hiszen ő volt az, akire reggel először gondoltam, ő volt este az utolsó gondolatom, álmaimban vele voltam, és még ébren is róla ábrándoztam. Szétszakíthatatlan barátság szövődött közöttünk aznap. Egy villám átcikázott a már koromfekete égen, majd rá pár másodpercre dörögni kezdett az ég. Mintha azt mondta volna, majdnem szétszakíthatatlan. Kisöpörtem egy nedves tincset az arcomból, és szorosabban öleltem a lábaimat.
Aznap este sokáig sétáltam vele a parton. Anya és apa hazamentek, én pedig a vezetőszár végét fogva andalogtam végig vele a homokon. Én lassan raktam egyik lábamat a másik után. Leonidas úgy játszott a habok között, akár egy kiscsikó. Orrát a hullámok elé tartotta, majd amikor az megcsapta őt, felvetette a fejét, és hozzám ügetett. Én átkaroltam a nyakát, és a táborrakó hely felé vettem az irányt.
A csillogó, háborgó vizet néztem, amin tisztán láttam a be-becsapó villámok tükörképét. A könnyeim még mindig csorogtak. A szívemet mégis melegség járta át, ahogy visszaemlékeztem. Ám ez a csepp kis tűz is kialudt bennem, amikor eszembe jutott, hogy ennek örökre vége.
Aznap este viszont sokáig égett a tűz a tengerparton. Leonidas lefeküdt, én pedig az oldalának dőltem, karomat, a hátára raktam. Ujjaimmal egy sörénytincset babráltam. A tűz pattogott, és egyre magasabbra csapott. A szikrák kiugrottak a homokra, ahol pár másodperc alatt kialudtak. Éreztem, ahogy a szívünk egyszerre dobban Leonidasszal, ahogy egyszerre veszünk levegőt, és egészen biztos voltam benne, hogy egyszerre aludtunk el az előttünk táncoló tüzet nézve.
Végigsimítottam egyik kezemmel a homokot, kezem pedig átfutott a tűzrakó helyen. Újabb könnyek szöktek a szemembe. Emlékek, édes emlékek. A könnyfátylon át egy pillanatra látni véltem Leonidast, és magamat, de amikor megtöröltem a szememet, ez a délibáb eltűnt. Csak a képzeletem szüleménye volt.
Jó pár hónap telt el azóta, hogy szüleim ismét kitalálták mit szeretnék, és megvették nekem Leonidast, valóra váltva az álmaimat. Minden reggel mosollyal az arcomon keltem, és első gondolataim máris hőn szeretett lovam felé kalandoztak. Gyakorta előfordult, hogy a tanórákon figyelés helyett a Róla készült rajzaimmal díszítettem füzetemet. Csodaszép hónapok voltak. Barátságunk napról-napra szorosabb volt közöttünk. Hosszú sétákat tettünk a parton, a kedvenc helyén, visszafele pedig egy pitypangot tűztem a sörényébe. Csodás hónapok voltak ezek, amik úgy elrepültek, mint egy gyorsan múló másodperc.
A fodrozódó tenger minden rezdülése Rá emlékeztetett. Az ember nem tudja, mi a következő mozdulata, hova ugrik legközelebb. Kiszámíthatatlan, mégis csábító. Titokzatos. Ám előttem felfedte minden titkát, és pontosan tudtam mire gondol a következő másodpercben. Előre láttam minden mozdulatát- ahogy ő is az enyémet. Egyetlen egyszer nem láttam előre, mire számíthatunk. És ez a véget jelentette.
Ennek a napja is eljött. Amikor bebizonyíthatom, hogy mi vagyunk a legjobbak, hogy Ő tökéletes, és én készen állok arra, hogy minden akadályt leküzdjek az oldalán. Az első verseny végre elérkezett! Méghozzá nem kezdő kategóriában! Ó, nem! Tudom, hogy bennünk sokkal több van! Bár oktatóm, és szüleim ellenezték, én tudom, hogy készen állok a megmérettetésre. Mindent vagy semmit…
Aznap különösen ideges volt, már a melegítőpályán is. Könnyedén ügettünk körbe-körbe a pályán, de Ő minduntalan fel-felvetette, és a bemelegítő akadályra is úgy rohant, mintha az élete múlna rajta. Akárhányszor futottunk neki a legegyszerűbb akadálynak is, Ő állandóan leverte. Nem maradt több időnk a gyakorlásra. Hívtak minket. Én végigsimítottam izmos nyakát, kiemelkedtem a nyeregből, és a fülébe súgtam:
- Számítok rád, nagyfiú.
Beügettünk a pályára, majd megállítottam. Köszöntem a bíróknak, és vágtába ugrattam lovamat. Tekintetemmel már az első akadályt kerestem. Egy meredek. Számtalanszor gyakoroltuk. Próbáltam visszafogni előtte lovamat, de ő felvetette fejét, és lassan, bakolva közelítette meg. Egész közelről ugrott el, a felső két rudat leverte. A pulzusom az egekbe szökött. Nyerni akartam. Egy kettes ugrás következett, két meredekből. Megnyújtotta vágtaugrásait, majd elrugaszkodott. Kopp-kopp, lehetett hallani az akadályok tompa puffanását, ahogy a földre zuhantak. Az oxer következett. Nem nagyon gyakoroltuk, talán féltem tőle, már az edzésen is. Ám most, hogy elszállt a reményem a győzelemre, az agyamat elborította a vér. Jó két méterrel az akadály előtt nagyot suhintottam pálcámmal lovam nyakára. Ő csalódottan felnyerített, és elrugaszkodott. Csupán akkor jöttem rá, mit tettem, csak akkor tisztultak ki a gondolataim, amikor az akadály felé repülve szeltük a levegőt. Ám túl korán ugrottunk el. Jóval korábban, mint kellett volna. Az Ő nagy tömege, vészesen gyorsan zuhanni kezdett, letekintve láttam, hogy egyenesen az akadály felé zuhanunk. Végtelenül lassan teltek azok a másodpercek. Reccs! Reccs! Reccs! Hallottam, ahogy a rudak megadják magukat Leonidas testének, és megtörnek alatta. Én tehetetlenül lecsúsztam lovam jobb oldaláról, majd éles fájdalom hasított bal lábamba. Hihetetlenül gyorsan történt minden. Ahogy éreztem, hogy átfúrja valami a lábamat, majd elviselhetetlen kín kezdi szaggatni azt. Csak épp annyira tudtam felemelni fejemet, hogy lássam, a széttörő akadály szilánkos része mélyen lábamba fúródott, s bár saját szemeimmel nem láttam, de éreztem, hogy teljesen átdöfte azt. Mégis a szívem fájt jobban.
Éreztem, ahogy Leonidas vére végigcsorog a nyakamon, hallottam, ahogy zihál, és küzd az életéért, amit még megmenthetne, mielőtt a hasán lévő fél akadály bele nem fúródik testébe. Csak fel kéne állnia, és akkor egyszerűen legurulna róla, ő pedig megmenekülne. De nem. Ő csak feküdt tovább. Jól tudta, hogy nem tud anélkül felállni, hogy engem agyontaposna. Nem volt elég helye. Én magamban azért fohászkodtam, hogy álljon fel, és meneküljön, de nem, ő feküdt tovább, a rúd pedig minden lélegzetvételénél beljebb hatolt a testében. Mindez pár másodperc alatt történt meg. Pár másodperc, ami megváltoztatta az életemet, az övének pedig véget vetett.
Ahogy ezekre gondoltam, újra feltört belőlem a zokogás. De nem az a csendes könnyhullatás, mint eddig, hanem hangos, meg-megszakadó sírás. Kapkodtam a levegőt, arcom kipirosodott, majd felordítottam. Ezzel párhuzamosan egy villám cikázott át az égen. Ezzel a kiáltással kiadtam minden fájdalmamat. Az eső lassan elállt, az ég pedig kitisztult. Újra csend borult a tájra. A szél is csak lágyan simogatta az arcomat, semmi több. Fékcsikorgás törte meg ezt a csendet, ami egy pillanatra úgy tűnt, örökké tart. Én hátrafordultam, és szüleimet láttam meg kiszállni autónkból. Apa egy urnát hozott magával. Én bizonytalanul felálltam, és bal lábamra néztem. Még mindig nem szoktam meg igazán azt, hogy térdtől lefele műanyagból vagyok.
Odabotorkáltam szüleimhez, és átvettem az urnát. Megfordultam, és elindultam a szirt felé. Szüleim utánam indultak volna, de maradásra intettem őket. Ezt egyedül akartam végig csinálni. Szép lassan haladtam a fehér homokban, ami most egészen átázott. A smaragdzöld fűről csöpögött a víz, a virágok felét elverte az eső. Csupán egy pitypang maradt életben. Óvatosan lehajoltam, és leszakítottam.
A sziklaszirt mellett, a tengerben áll egy szikla. Erre álltam én fel. A szél felerősödött, de én ugyanolyan szilárdan álltam mint bármikor máskor. Figyeltem a vad hullámokat, és rájöttem, hogy ezek a hullámok sokkal jobban hasonlítanak Rá, mint a gyengéden fodrozódó tenger. Vajon azért nem állt fel, hogy egy életre bűntudatot okozzon nekem? Ez a gondolat már megszületése pillanatában értelmetlen volt. Nem. Azért, mert szeretett. Jóban, rosszban, feltétel nélkül, akkor is, amikor hibázom. És pontosan tudta, hogy én is megtettem volna érte ugyanezt. Kinyitottam az urnát, és lehajoltam. Ám mielőtt a tengerbe öntöttem volna Leonidas hamvait, úgy éreztem, el kell mondanom neki mit érzek:
- Ez egy végtelen akadály számunkra. Azt az oxert soha nem vittük volna át. Ez végtelen akadály volt neked, ám most én ugrok. El kell felejtenem a történteket, ám ez épp olyan lehetetlen, mint az az akadály, amit te ugrottál. Soha nem érkezem le a földre, de ha nem rugaszkodom el, soha nem tudom meg, mi vár még rám az életben. Te az életedet vesztetted el, én a lábamat. Ám ami a lábamnál is fontosabb, az nálad van. Az éj leple alatt elcsentél egy darabot a szívemből, és ezt magaddal vitted a sírig. Vissza pedig nem kapom. Egy részem veled együtt meghalt, helyén pedig most egy kis légfátyol lengedez, ami bármikor elszakadhat, így ezentúl úgy érzem, nehezebben fogok közel engedni másokat a szívemhez, mert félek, hogy elszakítják. Te ugrottál, most én jövök. Végtelen akadály ez, de maga az élet is az. Valahol lezuhan az ember, de sosem a túloldalon. Most azon gondolkodom, hogy megéri-e azért a rövidke repülésért elrugaszkodni, de ha nem ugrom, soha nem tudom meg. Örökké szeretlek.
Megdöntöttem az urnát, és figyeltem, ahogy Ő beleömlik a tengerbe. Azt akartam, hogy ott nyugodjon, ahol szeretett lenni. A tengerben. A hamu lassan szétszéledt a vízben, de a hullámok lenyugodtak pár percre. Kezemben megszorítottam a pitypangot, majd a szívemhez tettem. A vízre bocsátottam, és figyeltem, ahogy úszik. Egy tarka pillangó körözött egy ideig felette, majd leszállt, hogy ő is útjára induljon Leonidasszal.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
