|
Új utakon*
Kiara 2009.11.29. 17:25
Kate Austin mindig is olyan lóra vágyott mint Love. A pej kanca nem csak megbízható, és türelmes, hanem még fegyelmezhető és könnyed is. De mikor 8 év múlva egy teljesen átlagos díjlovagló versenyen szerepelnek, valami megváltozik. Vajon kitart-e a Kate és Love közti szeretet még akkor is, mikor a ló végső elkeseredettségében ledobja a lányt? Vajon tényleg mindketten élvezik-e az együtt töltött időt? Egy megható történet a szeretetről, és a változás fontosságáról.
Új utakon
Írta: Kiara
A szívem nagyot dobbant, ahogy rövidebb szárat fogtam. Pej kancám türelmesen baktatott körbe-körbe a melegítőkörön, gyönyörű díjlóhoz méltóan beadta a fejét. Eddig lendületesen lépett, de most kezdett eltunyulni. Koncentrálnom kell! hajtogattam magamban. Nem szoktam ideges lenni, de most hirtelen furcsa, nyomasztó érzés fogott el. Sarkammal odazártam lovamnak, aki unottan horkantva ügetésben indult meg. Felemeltem a fejem, tekintetemet pontosan előre szegeztem.
Végeláthatatlan legelők zöldje terült el előttünk, tökéletesen fehérre meszelt kerítés választotta el a nyergelőhelyet, a parkolót, és a melegítőt. A csendet a bemondó éles, fülsértő hangja törte meg. A következő versenyzőt hívta a díjlovagló négyszöghöz. Szikár, fekete versenyló vágtatva száguldott be a frissen boronált pályára. Ahogy közeledtünk ahhoz, hogy a mi nevünket harsogják a hangszórók, a mellkasomban lüktető gombóc egyre nagyobbá és nagyobbá nőtte ki magát. Féltem. De mitől? Túl régóta lovagoltam ahhoz, hogy egy ilyen verseny gondot okozzon. És Love, a lovam is nagyon rutinosnak, engedelmesnek, ugyanakkor türelmesnek számított. Már csak két nevező választott el a program végiglovaglásától.
Próbáltam összeszedni magam. Lovagoltunk egy nagykört, majd egy átlóváltást. Derekammal finoman követtem a ló hullámzó mozgását, ahogy tovább tanügettünk. Az edzőmre pillantottam. A harminc körüli, fiatal és lendületes nők táborát bővítő Anne a kerítésnek támaszkodva figyelte a munkánkat. Lelki szemeim előtt a tökéletes edző szótlan, megbízható, őszülő férfi, aki bármilyen helyzetben jó tanácsokkal tud ellátni. Ezzel szemben Anne pörgős volt, kifejezetten az a típus, akinek be nem áll a szája. Mindenre megjegyzést tett, mindenben a fantasztikusra törekedett.
Gondolataim elkalandoztak, és Love szerint eljött az ideje, hogy ezt közölje velem. Visszavett lépésbe, és feldobta a fejét. Meghökkentem. Az egy dolog, hogy nekem ilyen rakoncátlan, elkalandozni vágyó gondolataim vannak, hiszen még a tizennyolcat sem töltöttem be. De az már egy másik, hogy kancám ilyeneket csinál. Soha nem szokott az akaratom ellenére játszani. Mindig a tökéletességet megtestesítő szobor volt számomra. Egy halk hang szólalt meg a tudatom legmélyéről: mi van akkor, ha kinőtt ebből a szerepből?
Megráztam a fejem, és végigsimítottam Love izmos nyakát. Az lehetetlen. Összeszedtem a szárakat, és újra elindítottam ügetésbe. Ő beadta a fejét, így fejezve ki, hogy minden a régi kerékvágásban haladhat tovább. Lendületesen bevezettem a fordulóba, rázártam, és szárat adtam egy pillanatra. Összeszedett munkavágtába csapott, patadobbanásának ritmusa újra a megnyugtató csöndbe ringatott vissza. Mélyen beleültem a nyeregbe és élveztem a kényelmes ringatózást.
De újra ki kellett valaminek onnan rángatnia. A hangosbemondó közölte, hogy a soron következő nevező váratlanul visszalépett. Így már csak egy versenyző, és utána én következek. Anne intett, hogy másik kézen is vágtáztassam meg egy kicsit, így felvettem ügetésbe, és átvittem másik kézre is vágtázni. De ennek is rövidesen vége lett. A percek végzetes gyorsasággal hullottak alá a képzeletbeli homokórán, és azon kaptam magam, hogy a hangszóró felé fordulok, és megállítom lovam.
- A következő versenyző Kate Austin Love nevű lovával. Oktató Anne Philips. Készülhet Jennifer Huge és Dorothy Parker. - a szavak mennydörgésként visszhangoztak. Hát eljött a pillanat. Nagyot nyeltem, és dacosan felszegtem a fejemet. Sikerülni fog! Megtartottam a szárkontaktust, ahogy könnyed lépésben elindítottam Love-ot és megcéloztam vele a négyszöget. Lovam rágott egyet a zablán, és félve tekintett balra. Néhány komolytalan helyi lovas a pálya bejárata mellett téblábolt. Kifogástalan díjlovagló öltözékükben összesúgva mutogattak az éppen bemelegítő lovakra. Tökéletes lovasnak néztek ki, de mégsem voltak azok: nem vették figyelembe, hogy éppen a pálya felé tartunk. Ugyan az én ruhám nem volt fenomenális, de legalább ügyeltem arra, hogy másnak ne okozzak kellemetlenséget. Ellentétben velük.
Love-on rögtön észrevettem, hogy nem tetszik neki, amit ezek műveltek. Nagyon régóta ismertem őt. Szinte csikó kora óta. Így rögtön felfigyeltem a bal füle helyzetének megváltozására. Feszesen a vihorászó csapat felé fordította, amikor száz százalékig rám kéne figyelnie. Óvatosan tovább hajtottam, kicsit megmozgatva a szájában a zablát. Sok mindenre kellett ügyelnem, de ez már szó szerint bennem volt. Lenyomtam a sarkam, térdemmel és combommal erősen szorítottam lovam oldalát, derékkal enyhén követtem a ló lépéseit, kihúztam magam.
Amint meghallottam a paták súrlódó hangját a pálya homokján, azonnal más világban találtam magam. A tömeg zsivaja lassan elhalt, mintha valahonnan messziről érkezne a sok hang. Csak én voltam, Love és a pálya. Légies lépések sokasága mintha repítettek volna minket, egyenesen a középponthoz. Megálltunk. Mély biccentéssel jeleztem tiszteletemet a bírónak. De nem éreztem őt. Beleolvadt a pályán kívüli homályba, öblös alakját lassan ellepte a köd.
Megkezdődött a tánc. Tovaügettünk, hatalmas porfelhőt kavarva magunk után. Talán a szél oly könnyen felkapott minket is, ahogy azt az ezernyi homokszemet Love lába alatt. Pejkóm egyenletes lépésekkel szelte át keresztbe a pályát. Feje engedelmesen a zablára támaszkodott, kezemben éreztem minden mozzanatát. Lassan oldalra fordítottam, és könnyedén nagykörön suhantunk tovább. A lágy szellő ugyanúgy libbentette meg a kobak alól kikandikáló, lófarokba kötött hajamat, mint kancám üstökét. Egyek voltunk. Örök és megfogalmazhatatlan kapocs fűzött minket össze.
Az ördögi tangó következő mérföldkövéhez értünk. Rövid lépés után ügetésben szálltunk a felhők fölé. Aztán az egyenletes lépések pillanatok alatt könnyed vágtaugrásokká gyorsultak. Boldogság szökött szívem minden négyzetmilliméterébe. Testünk együtt emelkedett és süllyedt, úgy ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Minden rosszat elfelejtettem, csak lovamra koncentráltam. Mégsem hallottam meg a figyelmeztető horkantását.
A pálya körüli köd furcsán gomolygott körülöttünk. Valami megváltozott. Próbáltam agyam legmélyére suvasztani ezt a gondolatot, de valahogy mindig a felszínre erőlködte magát.
Éppen nagykörre fordultunk, mikor mintha egy tornádó kapott volna fel minket. Love megszaporázta lépteit, vágtaugrásai egyeletlenül követték egymást. Szárral befordítottam a fejét, és csizmával is rákontráztam. Ekkor kitört. Éppen az ellenkező irányba vágtázott. Belekapaszkodtam a szárba, határozottan vissza akartam irányítani a helyes útra. A pályát körülvevő sejtelmes homály pillanatok alatt eltűnt. Mintha eddig puha vattacsomókkal kitömött világban jártunk volna. Most pedig újra a mi dobhártyaszaggató hangokkal teli, förtelmes valóságunkba zuhantunk vissza. Igen, ez volt a valóság.
Pillanatok alatt megváltozott minden. Love már nem az engedelmes paripa volt, akinek én megismertem. Hanem valami elunalmasodott iskolaló, aki megunta a folytonos programlovaglást. Belevájtam sarkamat az oldalába, mire ő fejét természetellenesen leszegve visszakullogott nagykörre.
Nem szabad elvesztenem a fejem! kántáltam magamban. Végig kell lovagolnunk a programot, ezt tudtam. De valahogy nem volt hangulatom hozzá. Ezzel szemben tisztában voltam vele, hogy mindenkinek csalódást okoznék, ha nem fejezném be, amit elkezdtem. Legfőképp magamnak.
Szóval kelletlenül, de végiglovagoltam a programot. De most már nem a felhők közt járva, hanem szilárdan, unalmasan, úgy ahogy mások is. Love nem ellenkezett ugyan, de ő sem volt felhőtlenül boldog. Leszegte a fejét, és a testtartása is megváltozott. Mintha egy bomba lenne, mely bármelyik pillanatban robbanhat. Miután üdvözöltem a bírót, azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a verseny. Most egész más a helyzet. Egyenesen fohászkodtam, hogy legyen már vége. Hogy hazamehessünk és elfelejthessem ezt az álomból rémálom dolgot. És persze hogy Love újra normális legyen.
Tudtam, hogy ez a verseny örökre megváltoztatta őt, mégsem akartam elfogadni. Ösztönösen megállítottam a program végén kancámat, kapkodva biccentettem a bírónak. Végigsétáltunk az egyenes vonalon, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kifelé hajtottam Love-ot.
Mikor újra a kellemes, eső illatú füves földön lépkedtünk, megkönnyebbültem. De alaptalanul. Love feldobta a fejét, mintha végig erre a pillanatra várt volna. Minden teljesen váratlanul történt. Bakolt, és hatalmas vágtaugrásokkal előre ugrott. Tehetetlen rongybabaként hulltam alá, fejem nagyot koppant a talajon. De nem is ez izgatott nagyon. Felugrottam, bár kicsit megszédültem ezzel a mozdulattal.
- Love? - sikítottam halkan. Egy pej kanca vágtázott el, cikázva az emberek mellett, egyenesen a kocsik felé. A kijárat felé. A szabadulás felé. Nem Love volt már. Ő mindig engedelmeskedett. Feszesen követte minden utasításomat. Talán túl feszesen is. És most ez ló, kitört az irányításom alól. Ledobott.
Hirtelen újra elviselhetetlen szédülés tört rám. De nem az esés miatt. Alig éreztem lábamat, ahogy futásnak eredtem. Hallottam, hogy az emberek kiabálnak, sikítanak, mikor a kanca félrelöki őket. A vállam sajgott, de összeszedtem minden erőm, és egyre csak növeltem a sebességet. Nem szabadott megállnom.
Kétségbeesetten kiáltottam újra és újra a nevét. A hangom fájdalommal, megdöbbenéssel, és hitetlenséggel volt tele. De ő nem állt meg. Az alakjából csak jól izmolt farát láttam, ide-oda táncolni, meg ébenfekete farkát, ahogy vidáman lengette a szél. Elcikázott az autók között, egyetlen ember sem állította meg. Pedig lett volna rá esélyük. Vajon miért nem tették?
Mélyről jövő, szakadozó sóhaj tört fel belőlem amikor lassítani kezdett a kapu előtt. Tétovázott, én pedig megálltam. Ő is megtorpant, fejét magasra szegte. Vissza nézett rám, mintha csak búcsúzni akarna. A tekintete annyira őszinte volt, hogy hirtelen azt hittem, hogy belezuhanok, és soha többé nem találok ki onnan. Ehhez a helyzethez egy jó kis bőgés dukált volna, de nem tudtam sírni. Valahogy nem akartam elvesztegetni egy pillanatot sem, amit bizonytalan ideig ugyan, de vele tölthetek.
Kinyújtottam felé a kezem. Ugyanolyan bizonytalanul, és remegve, mint az első alkalommal. Mikor ő tudatlan 6 évesként a karám közepén bóklászott, én pedig még gyerek voltam, 9 éves. A megbízható, zötykölődő pónik után mást is ki akartam próbálni, de a szüleim még nem voltak biztosak benne, hogy képes vagyok rá. De én tudtam, hogy nekem ő kell.
Lassan, lépésben indult meg felém. Egy pillanatra nem tudtam eldönteni, hogy ezt most képzelem, vagy a tiszta valóságot látom. De aztán tekintetem kitisztult, és ő tényleg ott állt tőlem pár lépésnyire. Akár el is futhatott volna. De nem tette. Talán mert szeret?
Igen, ebben biztos voltam. De abban már nem teljesen, hogy velem akar maradni. Tudtam, hogy mindkettőnknek túl sok volt ez a 8 év, amit jóban, rosszban együtt töltöttünk. A versenyek, a féktelen száguldások, a többnapos tereptúrák… Ki tudná ezt elfelejteni, és a tudata legmélyére dobni, örökre?
Tettem egy újabb, bizonytalan lépést felé. Nem menekült el előlem. Csak állt, fülét éberen hegyezte, szeme csillogott, üstökét felkapta a szellő, és odébb libbentette, így teljes pompájában látni lehetett a homloka közepén ékeskedő, szív alakú fehér jegyet.
- Igen, én is szeretlek. - súgtam halkan. Ez a pillanat csak a miénk volt, és tudtam, hogy senki nem szakít majd félbe minket. Mert egyek voltunk - egészen mostanáig. Útjaink elválnak, tudtam jól. Lassan, méltóságteljesen egy kövér könnycsepp gördült le a szemem sarkából, követve az arcom vonalát, egyenesen addig a pontig, ahol eleresztheti testemet, és tehetetlenül a földre hullhat. Love előrelépett, orrát finoman a kezemhez nyomta, én pedig másik kezemet is előrenyújtottam, hogy megsimogathassam erős nyakát. A sírás karjai erősem körém fonódtak, és addig szorítottak, míg egy újabb és egy újabb sós cseppecske nem hagyta el a szememet.
A gát, mely eddig távol tartott minket egymástól, most leszakadt. Átöleltem a nyakát, arcomat dús sörényébe fúrtam, és élveztem, ahogy a vállamra fekteti a fejét. Boldog, melengető érzés járta át a testemet, és amikor hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, el akartam engedni a fülem mellett. Szorosabban öleltem magamhoz, remélve, hogy egyszer csak egy könnyed varázslat eltüntet minket erről a helyről. De semmi ilyesmi nem történt. Egy erős kéz finoman megrántotta a vállamat, jelezve: VÉGE. Nem akartam elfogadni. A sírás újult erővel tört rám, és azt hittem ott helyben elájulok. Elléptem tőle, de még utoljára egy puszit adtam pontosan a szív alakú fehér folt közepére…
A változás jó dolog. De én mégis a pokolban éreztem magam, mikor pár nap múlva két lappal a kezemben kiléptem az udvarra, hogy elbúcsúzzak Tőle. Az egyik papír az emléklap volt a versenyről. Nem értünk el helyezést, de tudom, hogy mindkettőnk életében fontos mérföldkő volt az a verseny. Love engedelmesen lépett a lószállító felé, tekintetével végig engem fürkészve. Lábaim utasítás nélkül is futni kezdtek, és már csak akkor eszméltem föl, mikor búcsúzó szavakat suttogtam pihe-puha fülébe.
- Ne félj. Ahova mész, én nem leszek ott, de tudom, hogy jó helyed lesz. Csupa új dolgot fognak tanítani neked, és egy kedves lány - olyan, mint én - úgy fog foglalkozni veled, ahogy én még soha. - szűrtem ki a fogaim közül, és küzdöttem, hogy ne sírjam el magam. - Viszlát. Viszlát, Love.
Hátraléptem, ezzel utat engedve neki a lószállító sötét, de mégis melegen hívogató mélyébe. Ő nem tétovázott. Lendületesen fellépett a rámpán, és még utoljára visszanézett rám. Nem láttam túl sokat belőle, csak csillogó szemeit, és a szív alakú foltot a homlokán. Nagyot sóhajtottam, és integetésre emeltem a kezem. A másik lap, egy boríték volt, benne egy gyönyörű, szikrázó, feltűnést keltő angol telivér képével. A Time névre hallgató fekete telivér csődört rögtön a szívembe zártam, már akkor, mikor szüleim kezembe adták a borítékot. De most csak Love-ra gondoltam.
Úgy éreztem, mindketten megtettük azt a bizonyos első lépést. Az életünkben egy elágazásnak kellett következnie, és itt elváltunk. De a változás frissességével haladunk majd tovább, új utakon.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
