|
Bocsáss meg!*
Adria 2009.11.29. 17:28
Egyszerűen még mindig nem tudom megemészteni, amit tettem… Nem tudom megbocsátani magamnak, amit Veled tettem… képtelen vagyok rá! Ha csak magam elé képzelem az első napokat… De nem! Nem szabadott volna, elengedjelek! Nem harcoltam! Csak álltam és néztem, ahogy lassan, de biztosan távolodsz tőlem… kilépsz az életemből… Bocsáss meg!
Írta: Adria
-Ez?!
Arcomra kiült a megdöbbenés. És valóban. Ez. Ez az a ló, akit mától lovagolnom kell. Egy lesoványodott, öreg versenyló, aki magát is nehezen bírja el. Amikor szüleim újra bólintottak, hogy nyomatékosítsák a döntésüket, majdnem sírva fakadtam.
- Mégis, hogy képzelhettétek? – szűrtem a fogam között.
- Mylord, nagyapád öröksége! Már a papa is az ő hátán nyerte a versenyeit! – mondta anyu, hangja vidámságtól csilingelt.
- Az több mint tíz éve volt! Még a nyerget sem merem a hátára tenni, nehogy összerogyjon! Nem ezt ígértétek! Becsaptatok! – toporzékoltam.
Mylord kíváncsian kidugta a fejét. Szinte éreztem, ahogy rajtam mulat. Ő jól járt! Meleg bokszban szállásoltuk el, megvan mindene, ami egy huszonegy éves öreg gebének kell! Bárcsak sose ismertem volna ezt a lovat! Nagyapa bárcsak sose vette volna meg!
- Utállak! – sziszegtem. Mylord nem törődött kijelentésemmel. Nem is érti, mit mondok neki… csak egy ló.
- Amelia! – szólt rám apu, szigorral a hangjában, aztán figyelmét újdonsült hátasomnak szentelte – Nagyon jó kis ló lesz ez neked! Már tapasztalt, mondhatjuk rá, hogy automata.
- Én fejlődni akarok! – fakadtam ki, reménykedve, hogy csatát nyerek – Egy ilyen lovon sosem leszek profi díjlovas! Küzdenem kéne a lóval! Megtanulni uralni az állatot! Simán megengedhetnénk magunknak, hogy vegyünk egy fajtiszta Holsteinit, vagy Hannoverit! De nem!
- Majd kapsz egy másikat, ha látjuk, hogy leküzdötted ezt a problémát! – anyu szeme összeszűkült. Makacsul összepréseltem az ajkaimat. Akkor sem! Miért nem látják be végre!
- Majd megkérdezzük Aaronnak mi a véleménye! – mondta könnyedén apu és Mylord bokszának támaszkodott. A herélt rögtön hozzádörgölődzött és szemét lehunyva fújt.
- Aaron az én pártomra fog állni! – dünnyögtem, de elvesztettem a csatát. Az edzőm kiszámíthatatlan volt. Zsebre vágtam a kezem, és lassan kibattyogtam az istállóból. Odakint szakadt az eső. Összehúztam magamon a kabátom és elhagytam a lovarda területét. Díjlovasok Klubja, ezen a néven vált ismertté ez a gyönyörű és elegáns hely. Nagyapa is itt kezdett és harcolta föl magát az olimpiai dobogó legfelső fokára… akkor még fiatal Mylord nyergében. Mikor a ló még gyönyörű megjelenést nyújtott. Sárga szőrére játszó fényt vetett a nap, sörénye dúsan, fürtökben omlott izmos nyakára. Minden izma jól kidomborodott és mikor vágtatott, fekete szeme mintha csak úgy hetykélkedett volna: Idenézzetek! Engem nézzetek! Kép nélkül is jól tudtam, hogy fest most Mylord: lesoványodott, háta dinnyemélyedésű. Lépte botladozó, feje lekókad a kemény munka után. Vágta közben jól hallatszott tüdeje zörgése és lélegzetének kellemetlen hörgése.
- Kitűnő díjló! Meglátod Amelia! Egyszer majd meglátod! – bizonygatta mindig nagyapa. Mindig erről beszélt… néhány héttel ezelőtt bekövetkezett haláláig.
Egy magányos könnycseppet töröltem le az arcomról. Igazából nem tudtam, valóban letöröltem e, mert az esőcseppek is megsokasodtak az arcomon. Undorító idő volt! Épphogy kilábaltunk a télből és már rég tavasznak kellett volna lennie. Azonban itt ez a cupákos idő! Uh!
Gyorsan hazaértem, mert a házunk a Díjlovasok Klubjával egy utcában épült. Hatalmas villa volt, boltozatáról sütött a méltóság és a fegyelem.
Feltéptem a bejárati ajtót és egyenesen a szobámba rohantam. Rádobtam magam az ágyra, és arcomat beletemettem a párnámba.
- Miért? – suttogtam a párnába. Szabad folyásnak eresztettem könnyeim.
- Nem megyek! – jelentettem ki és reméltem, hogy erős az elhatározásom. Semmiképp nem akartam edzésre menni. Mindenki rajtam fog röhögni Mylord miatt! Ott fog csoszogni utolsóként és hatalmas nyögésekkel adja majd tudtunkra véleményét.
- Hogyhogy? – nézett rám anyu tágra nyílt szemekkel – Tavaszi szünet van! Ez az utolsó hét, mielőtt elkezdődne a suli! Ugyan!
Elpakolta a reggeli maradékát és a mosogatógépnek támaszkodott. Lábammal idegesen doboltam a márványpadlón. Alsó ajkamat harapdáltam és igyekeztem keménynek látszani!
- Esik! – próbáltam kibúvót találni.
- A fedeles pályán? – vonta föl egyik szemöldökét anyu, szája széle mosolyra húzódott.
- Elázik az új díjlovas csizmám! Tudod, mennyire büszke vagyok rá! – egy bájos mosolyt küldtem anyu felé, de nem hatotta meg.
- Menj bakancsban! Majd ott átveszed! – nevetett – Vagy tudod mit? Elviszlek kocsival!
A fogamat csikorgattam. Miért teszik ezt velem! Gonoszság! Kegyetlenség!
- Utálom azt a lovat! – sikítottam. A szám elé kaptam a kezem. Anyu szeme összeszűkült.
- Ne miattam! Nagyapáért! Az ő lova! Rád bízta! Úgy látszik rosszul döntött… - motyogta és sietve távozott. Ártatlan lelkét keményen megsebeztem, de nem érdekelt! Ha ezt kell tennem, hogy megszabaduljak Mylordtól… szabad a pálya!
- Nem miattad! Nagyapa miatt! – motyogtam és undorral, kissé viszolyogva húztam meg Mylord hasa alatt a díjlovas hevedert. Az utolsó lyukba csatoltam… jó szoros legyen! Csont és bőr, nem is érzi! bizonygattam magamnak.
Mylord kedvesen hátrafordult és halkan, hívogatóan nyihogott. Mind ha csak így szólt volna: mehetünk? Megacéloztam magam, és szenvtelen arccal kivezettem a bokszból.
- Próbálj meg nem összeesni! Figyelj a lábad elé! – oktattam a lovat. Mylord esetlenül mozgott, lerítt róla, hogy már húszas éveit kezdi. De mindezt elnyomta a szemében égő lelkesedés és áradó szeretet.
Az edzés rövid bemelegítéssel kezdődött. Mylord nem igazán reagált az apró segítségekre, s mikor az ugrásváltásnál lihegve ügetésre váltott, ugyanolyan keménységgel vágtam rá egyet, pálcámmal. Mylord fájdalmasan összerándult és indult tovább.
- Remek ló ez, Amelia! – jegyezte meg Aaron, a középkorú edző. A pálya közepén állt és figyelte a munkát.
- Remek? – hápogtam és tátva maradt a szám. Elkeseredtem. Ne kezd, te is!
- Igen! Van benne valami… - a többiek felé fordult – Szombaton bemutató órát kell majd tartanotok, és kiválasztok közületek valakit, aki majd indul az országos bajnokságon! Van rá négy napotok, a mai edzést nem beleszámítva!
- Saját lóval fogunk indulni? – tettem föl a gyerekes kérdést, pedig tudtam a választ.
- Hogyne! – válaszolta Aaron vidáman.
- Szuper! – nyögtem és belevágtam sarkam Mylord oldalába.
- Idióta ló! – zokogtam, és erőszakosan téptem le Mylord fejéről a kantárt. A herélt értetlenkedve figyelt. Lehajítottam a földre a szerszámokat és kezem az arcomba temettem. Könnyeim potyogtak. Nem szabadna sírnom, hiszen én Amelia vagyok! A jövő lovas csillaga!
Mylord mögém lépett és beleszagolt mogyoróbarna hajamba. Egy pillanatra föltekintettem. A ló csillogó szeme válaszokat keresve fürkészte az arcom. Megérintettem selymes pofáját. Mylord játékosan oldalra billentette a fejét és csücsörített.
- Gyűlöllek! - kiáltottam, ahogy a torkomon kifért. Ellöktem magamtól a lovat, és nagy dörrenéssel bevágtam magam után a bokszajtót. A sárga herélt kissé meghökkenve húzódott vissza. Megrázta magát és nekiállt szénázgatni.
- Úgy! Tömd csak a hasad! Úgy sem te fizeted! itt minden a pénz és nem pedig körülötted forog! Ha sok pénzért kapok egy tökéletes lovat, téged merg eladunk, több pénzt szerezhetek a versenyekkel, mint eddig valaha! - magyaráztam neki. Lépteket hallottam a hátam mögül. Sietve elmaszatoltam könnyeim és fölszedtem a földről a szerszámokat.
- Új ló? – kérdezte egy hang. A gyomrom görcsbe rándult és a szívverésem fölgyorsult. Velem szemben Dan állt. Sötétbarna haja kiemelte kerek arcában ülő, csillogó szemeit. Jóképű vonásaira hamiskás fényt vetett az ablakon beszűrődő szürke fény. Csibészesen elmosolyodott.
- Az – mondtam halkan.
- Hallottam jó ló! – jegyezte meg, Mylordot mustrálva. A herélt kidugta fejét a bokszajtón és kedvesen Dan tenyerébe fújt.
- Nagyon! – hördültem fel. Kérdőn nézett rám.
- Utálom, ha tudni akarod! – fújtam.
- Hogyhogy?
- Mert semmi más, csak egy vén gebe, dinnye háttal, rozzant csontokkal és izomzattal! Nem kecses, nem szépen ívelt a nyaka! Hamarosan alulról szagolja majd az ibolyát! Hogy lennék képes egy ilyen lóval dolgozni? – tört ki belőlem. Amint ajkaim megformálták e szavakat, mindegyiket lassan, keservesen megbántam Dan felvonta jobb szemöldökét és kissé hátrahőkölt.
- De hát… - habozott – Te nem ilyen lány vagy! Mindened odaadtad volna, ha lett volna egy lovad. És most.
Tetőtől talpig végigmért. Megrázta fejét és lépteit a szerszámos felé irányította.
- Te ezt nem értheted! Gyűlölöm őt! – kiáltottam utána és karjaim széttártam.
- Ha annyira gyűlölöd, miért nem győzöd meg a szüleid, hogy adják el? – kiáltotta Dan a szerszámosból.
- Hidd el, megtenném! – már szinte szabadkoztam előtte.
- Nem hiszem! Ha annyira gyűlölnéd, akkor mindent elkövetnél, hogy megszabadulj tőle! – vágta oda Dan és becsapta az ajtót. Néma csönd ereszkedett az istállóra.
- Te könnyen beszélsz! Mindig olyan lovat kaptál, amilyet csak megálmodtál! Sikeres díjlovas vagy… - suttogtam, de gondolataimban ott visszhangoztak szavai: ha annyira gyűlölnéd, mindent megtennél, hogy megszabadulj tőle!
- Meg fogok tenni mindent! – határoztam el – Úgy fogok tenni, mintha szeretnélek, és te örökre távozol az életemből! Soha nem látjuk egymást többé! Így a legjobb!
Mylord szelíden tűrte, hogy meghúzzam, hasa alatt a hevedert. Sárga fejét várakozással telve megemelte és csengő hangon nyerített.
- Érzéketlen leszek veled! Megkeményítem magam! Olyan leszek, akár egy darab kő! Nem fogom érzéseket táplálni hozzád! – mondtam neki és kivezettem a bokszból. Reménykedve Dan után pillantottam, de a fiú biztos már a pályán volt.
- Most bizonyíthatok előtte! – ujjongtam – Azt fogja látni, megváltoztattam a véleményem! Ne feledd te ló! Holnap után kész programmal kell előrukkolnunk! Igyekezz, legalább egy kicsit!
Aaron szótlanul figyelte, ahogy a díjlovas csapat dolgozik. A feladatra koncentráltam és próbáltam összerakni valamiféle rövid gyakorlatot. Az ugrásváltásnak mindenféleképpen szerepelnie kell! Mylord akár hajlandó megtenni, akár nem!
Már úgy, ahogy hozzászoktam Mylord esetlen mozgásához. Ugyan a tanügetését keményen ki kellett ülni, a vágtája viszont kényelmes volt. Fülét hegyezve, a szárra erősen támaszkodva hajtotta végre a feladatokat, amikre késztettem. Köröztünk, majd következtek a nyolcasok, kiskörök. Mylord egyre inkább ellazult és finoman vette a kanyarokat. Levezetés képpen következett az ugrásváltás. A sárga herélt kissé fáradtan vágtatott az átlón. Az x helyén szinte magától váltott másik kézre.
- Nagyon ügyes vagy! – mondtam neki szenvtelen hangon és hidegen megpaskoltam a nyakát. Arcomra egy elbűvölő műmosolyt varázsoltam és felvettem lépésbe. Integettem vigyorgó szüleimnek, és Dan pillantását kerestem. A fiú fejét csóválva, szemöldökét dühösen összeráncolva nézett rám. Átlátott rajtam, nem volt kérdéses. Megállította nagydarab deres lovát és lepattant róla. Biccentett Aaronnak és kivezette a lovát. Csalódottan követtem. Hogyan szerezhetném vissza? Mi már gyakorlatilag egy párt alkottunk. Most mégis, Mylord mindent elrontott. Ha ő nincs…
Végigsimítottam fehér, rugalmas anyagból készült nadrágomon. Ezt csak különleges alkalmakkor viseltem… mint ma. Idegesen a tükörbe pillantottam. Fekete cilinderem, zakóm, hófehér kesztyűm és nadrágom vakítóan csillogott a tisztaságtól. Megdohogtattam csizmám és felhúztam a kesztyűm. Hamarosan úgyis tele lesz minden Mylord sárga szőrével, melyet a mai napra gyönyörűen selymesre keféltem. Szerszámait lezsíroztam és patáját lekentem.
- Az első lényeg a megjelenés! – oktattam, minden érzelem nélkül – Ha te nem nézel ki mellettem jól, szégyenben maradok!
Mély lélegzetet vettem és elindultunk a kihalt istállófolyosón. Ma van Aaron nagy bemutatója. A díjlovas program napja. Ugyan a számunk nem ment zökkenőmentesen, de reménykedtem, hogy Mylord most az egyszer rendesen fog viselkedni az ugrásváltásnál.
A bemelegítő pályán már szinte tapintható volt a feszültség. A lovasok nyugtalan arccal köröztek. Beálltam közéjük és igyekeztem ellazító feladatokat végezni Mylorddal. A lóra úgy látszik, ragadt valami az idegességemből, mert mereven és keményen reagált a segítségekre.
- Csak ezt az utolsó megpróbáltatást bírd ki, Mylord! Azután fel is út, le is út! Szabad az út előtted! – suttogtam neki és először, tiszta szívből simítottam végig sörény élén. A bemondó a nevemet harsogta. Higgadtan, mindenre felkészülten léptem a pályára. Nem hozhatok szégyent! Ezt nem engedhetem meg magamnak!
Összeszorítottam a fogam és köszöntem a bíróknak, majd bal kézre ügetésben kezdtük a gyakorlatot. Mylord semmi jelét nem mutatta, hogy ne lenne ínyére a dolog. Lelkesen ügetett, körözött, írt le nyolcasokat és végül ugrott be vágtába… igyekeztem minél jobban belesimulni a nyeregbe, és szinte ringatództam a hátán. Egy kört tettünk meg vágtában és a rövidfalról kiérve, átlóváltásra irányítottam a sárgát. A paták ütemesen dübörögtek, Mylord már zihált. Ellenállás fokozódott és megfeszítette magát.
- Ne most, te… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szavak megakadtak a torkomon. Mylord lelassult és hirtelen balra fordult.
- Ne! – sikkantottam egész halkan. A herélt úgy fél méterre fölemelte a lábait a földről, két lábon fordult egy keveset, majd újra leérkezett a földre. Ezt ismételgette, míg egy kört nem írt le. Nyaka közben ívesen feszült. Mikor befejezte, büszkeséggel megállt a bírók előtt. Állam leesett és hebegve-habogva kisétáltunk a pályáról. A bírók elismerően odabiccentettek és lefirkantották az adott pontszámaim.
- Mit csináltál? – kérdeztem szemrehányóan, bár még mindig mosolyogva. A herélt hátrafordult és sóhajtott.
- Amelia! – szaladt hozzám anya és a karjaiba zárt – Te voltál a legjobb! Hogy tudtad ilyen jól megtanulni a nagyapa díjlovas gyakorlatát?
- Micsodát? – csodálkoztam.
- A végén azzal a forgással! Nagyapád gyakorlata volt ez! – ujjongott anya és megsimogatta Mylord verítékes nyakát – Csak gratulálni tudok! A kocsiban várunk apáddal!
Holdkórosként mentünk vissza a bokszba.
- Mylord, lovacskám! – hebegtem, és hevesen a sörényébe temettem arcom. Most először szólítottam saját lovamnak. Egész lényemet átjárta a szeretet és a megkönnyebbültség – Azt hiszem, szeretlek!
Szemeim reggel úgy nyíltak ki, mintha mindez meg sem történt volna. Élénken tört fel az emlék: mennyi ideig álltam és csak öleltem Mylord nyakát. Ő pedig mintha csak azt mondta volna: ennyi időbe tellett?
- Hogy lehettem eddig ilyen vak? – temettem arcom tenyerembe. Gyorsan kiugrottam az ágyból, fölkapkodtam magamra a ruháim és siettem reggelizni. Igyekeztem gyorsan magamba lapátolni a reggelit. Szüleim szótlanul ültek velem szemben.
- Amelia… - kezdte apu nagyon-nagyon-nagyon lassan. Megakadt a torkomon a falat. Szüleim komolyan néztek rám.
- Ezen a héten, komoly változáson mentél keresztül – ragadta magához a szót anyu.
- A lényegre térnétek? – kérdeztem kissé modortalanul. Szüleim cinkos mosolyt váltottak.
- Tényleg sietnem kell! – szabadkoztam – Aaron eredmény hirdetése ma délelőtt lesz. Ráadásul még Mylordhoz is be kell néznem!
- Ó, erre nem lesz több gondod! Ugyanis… - anyu drámai szünetet tartott és szívem-lelkem vészriadót fújt – Ma délután érkezik az új lovad!
- Tessék? – suttogtam.
- Beláttuk, hogy komolyan nem versenyezhetsz többet Mylorddal. Most délelőtt viszik el, eladtuk egész jó pénzért. Az új ló tökéletes lesz számodra: fiatal, fajtiszta, tehetséges és a megjelenésével mindenkit ámulatba ejt.
- Nem, nem, nem! – suttogtam és kirohantam. Úgy futottam, ahogy csak bírtam. A drámai szavak a fülemben csengtek.
- Mylord! – ordítottam az utolsó métereken. Könnyeim beáztatták egész arcom. Ez nem lehet igaz! Ez csak egy rossz álom! Ezt nem tehetik! Neeem!
Lábam gyökeret vert az udvaron…
- Láttad? – kérdezte boldogan Mrs Rodrigers férjétől – Alig hiszi el, annyira boldog!
- Úgy bizony! – helyeselt a férje és kitekintett az ablakon, felnézett a kék égre.
Mylord bekötve várt a lószállítóban. A rámpa még le volt eresztve.
- Ne! – zokogtam és fölrohantam hozzá. Mylord boldogan belefújt hajamba. Ő persze nem tudhatta, hogy most látjuk egymást utoljára… szeme sarkából mégis könnycsepp gördült le. Fejét elfordította. Követtem pillantását; a kék eget bámulta, mintha ezzel csak azt akarta volna mondani: látod… a fellegek jöttek-mentek, és lám, eltűntek. Kitavaszodott. Mintha minden csak rád várt volna! Vak voltál, gyűlölködő és makacs. De már nem! Elvégeztem feladatom az életedben, ez olyan volt akár a kockajáték. Hatost dobtál, dobhattál még egyszer. De másodszorra már csak egy kis kettes jött ki.
- Minden az én hibám volt! – sírtam – Te gyönyörű díjló vagy, csak én voltam rossz lovas! Nem szívvel lovagoltalak! Csak magamat tartottam fontosnak! Idióta vagyok! Egy utolsó szánalmas! Elutasítottam a szeretetedet! És most elveszítelek! Keményen megfizettem! Mylord, én úgy…
Hátam mögül köhintés hallatszott. Lassan fordultam meg.
- Elnézést kisasszony, indulnunk kell! A lovat még ma, új otthonába kell szállítanom. Lenne szíves… - mondta a köpcös munkás.
- Hát persze! – suttogtam, és kézfejemmel letöröltem az utolsó könnycseppeket. Mylord megböködött. Az ő szeméből is letöröltem egy cseppet.
- Légy jó! – leheltem, és még utoljára megsimogattam – Élj hosszú életet! Kívánom, hogy boldogan folytatódjon az életed! Ha akarsz, felejts el! Megérdemelném! De én szeretni foglak!
Hosszú csókot nyomta pofájára és elengedtem… mert el kellett. Szeme megbocsátástól csillogott: nincs mit megbánnod! Nyihogott, mikor a plató rázárult. A sofőr még beszaladt valamiért a Klub irodájába. Közelebb léptem és csak bámultam Mylordot, ahogy nyugtalanul rám pillant.
- Amelia! – kelletlenül a hang irányába fordultam. Aaron a hátam mögött állt és zavartan topogott.
- Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de szeretném közölni, hogy téged viszlek a versenyre! Remek voltál! Gratulálok!
- Ó Aaron! – csuklott el a hangom – Nem én voltam a csodálatos! Egyedül Mylord érdemli meg ezt, én a töredékét sem!
Aaron hümmögött valamit és bólintással távozott.
- Nagyapa! – pillantottam az égre elfúló hangon – Ha most hallasz, kérlek, figyelj rám! Jól tudom, hogyan viselkedtem! Bocsánatot kérek! Nem vigyáztam a lovadra!
Eközben a sofőr visszaért és indított. A motor szomorkásan bőgött föl.
- Isten veled, Mylord! – kiáltottam és integetésre emeltem a kezem – Isten veled!
A ló felemelte fejét és erőteljesen nyihogott, szívet tépően. Valóban úgy éreztem, szívem kiszakad helyéről, Mylord viszi magával egy kis darabkáját. A lószállító lassan, de biztosan kanyarodott ki a kovácsoltvas kapu alatt. Lassan de biztosan, Mylord kilépett az életemből. Gördült az új élet felé, eltűnt a szemem elől… örökre. A szél feltámadt és meghúzkodta ruhám ujját, ahogy régen Mylord tette. Az én kicsi lovacskám…
- Ha még mondhattam volna neked valamit, ez csupán két szó lett volna! Csak két szó – mondtam fennhangon – Bocsáss meg!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
