|
Ébressz fel, mielőtt meghalok
Shadbaby 2009.11.29. 17:37
Amikor harcolunk valakinek az életéért gyakran elvakít minket a reménytelenség. Furcsa dolgok lesznek ilyenkor képzeletünk szüleményei, olyanok is, amik nem történhetnek meg. Nyerj egy kis bepillantást egy ismeretlen lány életének legfontosabb 20 percébe... Ébressz fel, mielőtt meghalok
Írta: Shadbaby
Én is beteg voltam. Őrületem lázában égtem, miközben megrögzött, feszes mozdulatokkal simogattam öreg lovam homlokát. Az érintésem cseppet sem volt lágy, ahogy az általában megszokott volt tőlem. Görcsösen kapkodtam a kezemet, és végigtekintettem idősödő heréltemen. Most vettem észre csak, hogy mennyire eljárt felette az idő. Egykoron fényes, gesztenyepej szőre ma már megkopott, és az ősz szőrszálakon kívül harapásnyomok is felfedték magukat nem kis számban sovány oldalán. Rendesen kapott enni, mégis lefogyott. Az öregséggel jár. Szőre csomókban hullott már minden csutakoláskor, sörénye és farka pedig vastag, durva csomókba állt össze. Lábai vékonyak voltak, és szinte zörögtek…vajon ő tényleg az gyönyörű paripa, akit egykoron megláttam a karámban száguldani? Eljárt felette ugyan az idő, de ő ugyanaz a mesebeli, méltóságteljes ló, aki volt.
Kisöpörtem egy göndör, barna hajtincset az arcomból, és előhozakodtam azzal a lehetőséggel magamban, hogy Solo talán ezt a betegséget már nem éli túl. A puszta gondolattól is megborzongtam, a szememet pedig vastag könnytakaró lepte el. Túl kell élnie! Most azonban, ahogy ott feküdt oldalán a szalmában, izzadtan, nehezen lélegezve, megingott a bizalmam a kitartásában. Mindent ő sem élhet túl. Remegve felemelte a fejét, és a szemembe nézett, mintha azt mondaná: Én most szundítok egy kicsit. Ébressz fel, mielőtt meghalok. Könnybe lábadt a szemem újra, amikor rám hunyorgott, majd visszaeresztette fejét az ölembe, és elaludt.
- Nem kell felébresztenem téged, Solo. Túl fogod élni.
Magam sem voltam olyan biztos ebben, de ha én nem bízom benne, akkor ki bízzon? Felrémlett előttem az erőteljes hat éves herélt képe, aki végigvágtázott a zöldellő legelőn. Láttam magamat is, nyolc évesen, két copfba kötött göndör hajjal, amint kezemet átnyújtom a kerítés deszkái között, és magamhoz hívom Solot. A pej ló felveti fejét, és büszkén hozzám üget. Aznap barátságot kötöttünk. Akkoriban kezdtem el csiszolni lovaglótudományomat, egy kezes kis póni hátán, de az én gondolataim a hatalmas paripa felé kalandoztak minduntalan. Olyan tizennégy éves lehettem, amikor először nyári munkát vállaltam a lovardában. Három hónapot dolgoztam át, mire összekapartam annyi pénzt, hogy megvehessem őt. Egy boksztakarítással, csutakolással teli nyár eredménye Solo. És most mindennek vége lehet.
Felálltam a bokszban, és kinéztem az ajtó felé. Az orvosnak már itt kéne lennie az eredményekkel. Visszahuppantam a szalmára, és behunytam a szememet. Kopogást hallottam, és felnéztem. Az állatorvos állt ott, meglehetősen komoly képet vágva, melyből nem tudtam megállapítani az eredményt. Besétált a bokszba, és lehajolt lovamhoz. Végigsimította vékony nyakát, majd elővett egy kartonpapírt, amire egy vékonyabb, nyomtatott lap volt erősítve. Megköszörülte a torkát, majd belekezdett:
- Menthetetlen- hagyta el végül a száját. - A legemberségesebb lenne elaltatni.
Menthetetlen. Eljött ez a pillanat is. Felidéztem magamban a vad vágtákat, a nyári munkát, a sok kalandot, és azt, amikor először láttam. Az életem egy fejezete készül lezáródni éppen? Egy feltétel nélküli szeretettel teli fejezet, mely kicsit hosszabbra sikerült a többinél. Az állatorvos felajánlotta, hogy beadja az injekciót neki, amíg alszik, és így teljes nyugalomban távozhat. Én azonban megráztam a fejemet.
- Megígértem neki, hogy felébresztem, mielőtt meghal. Ennyit megérdemel. - léptem közelebb lovamhoz, majd végigsimítottam a fülét, és belesuttogtam:- Csodálatos ló vagy Solo.
Attól a gondolattól, hogy így is végződhet a mi kis történetünk, elkezdtek folyni a könnyeim. Nem fog meghalni. Az állatorvos bármelyik percben itt lehet. Mintegy vezényszóra kinyílt az istálló hatalmas, kétszárnyas ajtaja, és egy fehér köpenyes nő robogott be rajta, kezében egy kartonnal.
- Meggyógyul!- ugrott a karjaimba.
Sikítva viszonoztam az ölelést, de hamar elhalkultam, nehogy felébresszem Solot. Amikor reggel felébred, tudni fogja, hogy meggyógyult. Leguggoltam lovacskámhoz, és boldogan néztem végig rajta:
- A mi történetünk nem itt ér véget. Ez nem csupán egy fejezet. Ez egy egész regény. Rólad, rólam…rólunk. Még pár fejezetet meg kell írnunk, és neki is látunk, ha felébredtél…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
