|
Egyedül*
Kiara 2009.11.29. 18:06
„Érzed, ahogy a magány a szívedbe markol? A lelked megtelik döbbenettel és gyűlölettel. Rombolni akarsz, tépni, szaggatni. Pattanásig feszült idegszálaidon az egyedüllét dühítő felismerése táncol. Térdre esel. Ordítasz. Azt kérdezed miért? Miért történik ez? Senki nem válaszol. Egyedül vagy.”
Írta: Kiara
Egyedül
Írta: Kiara
A halántékom lüktetett az idegességtől, és az elfojtott dühkitörésektől. Megálltam az istállónk előtt, és elmélyülten meredtem a kapura. Fényesre suvickolt lovaglócsizmámmal dühösen dobbantottam egyet, és sértődötten hátravetettem hosszú, nyílegyenes fekete hajamat. Türelmetlenül az órámra pillantottam, majd reflexszerűen lesöpörtem egy kis porszemet galambszürke lovaglógatyámról. A felerősödött szél korbácsolta az istálló fölé tornyosuló fákat, a felhők pedig gyülekezni kezdtek az égen. Tipikus kora tavaszi időjárás volt. Újabb toporzékolással jeleztem nemtetszésemet, és kobakomat szorongatva előreléptem, hogy a szabályokat megszegve bekukkantsak az istállóba, ahol új lovam várakozott rám.
Mielőtt még megtehettem volna, amit elterveztem, a kapu szinte végszóra, szélesre tárult. Az első, akit megláttam a félhomályból kilépni, apám volt a maga teljes valójában. Tökéletes zakójában, és méregdrága lakkcipőjében elég furcsa kontrasztot alkotott a mögötte araszoló jóképű, ámde kicsit szedett-vetett ruházatú lovásszal. Az a bizonyos fiú, Ryan már egy ideje lovászkodott nálunk, és gondoskodott a szinte hetente váltakozó lovakról. A mostani alany - akit történetesen Ry maga után vonszolt - Luxorious volt.
A csodálatos, izmoktól duzzadó angol telivér mén fekete szőre pont olyan jól ápoltan csillogott, mint az eddigi lovaimnak. Felvetette a fejét, szemében ellenszenv gyulladt, és idegesen toporzékolt, ahogy én tettem pár perce. Ryan szorosan tartotta, így nem volt sok esélye. Az arcomra elégedett vigyor ült ki, és - szinte félrelökve tulajdon apámat - odaléptem a lóhoz. A lovász rosszalló arckifejezéséről tudomást sem véve végighúztam kezemet erőteljes nyakán, és arcomat a homlokának nyomtam. Ő ezt igen rossz néven vehette, hiszen a következő pillanatban csak annyit éreztem, hogy a fejembe éles fájdalom nyilall, és Luxorious egy sikításhoz hasonlítható nyerítéssel dühösen hátralép, kitépve a meglepődött lovász kezéből a szárat, és elvágtázik a legelő felé.
2 perc múlva sem volt jobb a helyzet. Ryan ott állt indulatoktól - vagy talán csak a sok ló kergetéstől - remegő mellkassal, mellette, mint egy kezes bárány, úgy feszített a megizzadt Luxorious, nyereggel és kantárral díszítve. Küldtem egy csábos mosolyt a lovász felé, majd átvettem tőle a szárakat. Erősen megmarkoltam a világosbarna, bőr kantárszárat, és kobakomat a fejembe nyomva már be is léptem a karámba, ahova az első lovaglást terveztem. Apám odalépett az éppen érkező, kreol bőrű, karcsú anyámhoz, aki egy lenge szaténruhában tipegett a kerítéshez. Egy pillanatig elidőzött tekintetem a kapuval babráló Ryan gyönyörű égkék szemén, de aztán elfordítottam a fejem, és megállítottam Luxot a karám közepén.
Lehúztam a kengyelt, ellenőriztem a hevedert, és egy kecses mozdulattal már a nyeregben is voltam. Lazán, kényelmesen elhelyezkedtem, szoros kapcsolatot tartva a ló szájával, majd rövid száron léptetni kezdtem az idegesen ficánkoló telivért. Pár lépés után megbizonyosodhattam róla: ez a ló is ugyanolyan makacs és izgága, mint az eddigiek. Elvigyorodtam. Tetszett benne az a vágy, hogy felülkerekedjen a lovason. Tetszett, hogy kéreti magát, és tetszett, hogy nem úgy reagál a jelzéseimre, ahogy kell. Pár év múlva már a pokolba küldtem volna egy ilyen lovat, de akkor, tudatlan 15 évesként nagy mókának tartottam a „fegyelmezzük meg az 5 éves telivér csődörünket” játékot.
Luxorious oldalra szökkent, és bakolt egy hatalmasat. Megragadtam a szárakat, és belevájtam a sarkamat az oldalába. Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint egy lassított felvétel főszereplője. A paripa lábai vészesen előre lendültek, teste megnyúlt, fejét előrenyújtotta. Galoppba ugrott, és én a szárat megrántva kiskörre vettem. Vagyis megpróbáltam kiskörre venni, mert ő megtorpant, és izmait megfeszítve várt. Óvatosan megpöccintettem az oldalát, és ezzel egy időben még szorosabbra fogtam a két szárat. A kezemen keresztül is éreztem, ahogy a hideg zabla beleváj a szájába. Nem mozdult. Egy erőteljesebb mozdulattal ügetésbe kényszerítettem, és beállítottam a fejét. De ő nem támaszkodott. Nem adta át magát annak a hitvány emberi lénynek, aki a hátán terpeszkedik, mint valami császár. Ráfeszült a kezemre, azt várva, hogy a figyelmem egy pillanatra lankadjon, és akkor majd kitör. Elmosolyodtam. Megtetszett a stílusa.
Egy ideig ügetésben haladtunk. Luxorious elevenen szedte egymás után a lábait. Elégedett voltam vele. Azt hittem uralmam alá hajtottam. De tévedtem. Teljesen el voltam telve magamtól, és észre sem vettem, hogy egy bombán ülök, mely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Nagykörre vettem, majd mikor továbbra sem volt vele gond, intettem Ryannek, aki pillanatok alatt felállított egy kisebb x-et majd egy magasabb meredeket.
Beirányítottam a fordulóba lovamat, rázártam, engedtem a szárakon. Ő csak erre a pillanatra várt. Fejét felvetve kifarolt, és galoppozni kezdett. Összeszedtem a kezemből kicsúszott szárakat, és mielőtt elcikázhatott volna az akadályok mellett, erőszakosan belerántottam a szájába, és visszairányítottam teljes lovardára. Ő bakolva tiltakozott, de mikor érezte, hogy újra elengedem a szárakat, megint meglódult. Úgy gondoltam, legjobb lesz, ha kifutja magát, de ez, sajnos, ellenkezett az ő elképzeléseivel. Kirúgott, ami engem elég váratlanul ért. Oldalra csúsztam, és belekapaszkodtam az első nyeregkápába. A szárakat teljesen elengedtem, és a nyeregbe csimpaszkodva próbáltam élve maradni.
A világ fordult velem egyet. Ziháló lélegzetem és a ló ütemtelen patadobbanásainak duója teljesen elnyomta a külvilág zaját. Tompán észleltem csak anyám sikoltozásait, és a kapu csapódását. Luxorious körbe-körbeforgott, bakolva próbált lerázni magáról. Teljesen tehetetlennel éreztem magam. A fejembe ismét furcsa fájdalom költözött a lefejelés emlékére, de ezzel együtt hirtelen szédülni is kezdtem. Aztán ismét megtorpant. Homályos foltokban ugyan, de láttam, ahogy Ryan rohanni kezd felé, de ő fejét harciasan felvetve továbblendül.
Behunytam a szemem, fejemet a nyereghez nyomtam, és felkészültem a legrosszabbra. Nem is próbáltam elkapni a fejem fölött lengedező szárat. Leblokkoltam. A kezem csúszni kezdett, de mielőtt bármit tenni tudtam volna, éreztem, ahogy Lux elrugaszkodik a földről, és kecses ívben repülni kezd. Féloldalasan csüngtem a nyeregben, és lassan kicsúszott a lábam alól a talaj. Ekkor teljesen elvesztettem az önuralmamat. Elengedtem a nyerget, és nagy erővel nekicsapódnak valaminek. A világ elcsendesedett, a fejem zúgása is megszűnt egy pillanatra. Elfelejtettem mindent, pár másodpercig még levegőhöz sem jutottam. Kellemes zsibbadás áradt szét a testemben, de ahogy elérte a lábam ujját is, megváltozott. Szörnyű fájdalmakat éltem át.
Az agyamba mintha forró ólmot töltöttek volna… Körülöttem mindent beborított a sűrű, áthatolhatatlan, tejfölszínű köd, és mellkasom szúrni kezdett… Legszívesebben ordítottam volna fájdalmamban, de egy hang sem jött ki a torkomon… Zuhantam, de ahelyett hogy hátam csapódásával megérkeztem volna a földre, pillanatok alatt elnyelt a tátongó üresség…
Szememet kinyitva egy hófehér vattavilágot láttam magam előtt. Nem emlékeztem semmire. Hol vagyok? Mi ez a hely? Eluralkodott rajtam a pánik… és? Erősen gondolkodnom kellett. Mi ez az érzés? Idegesség? Düh? Nem. Sokkal több annál. Gyűlölet. Félelem. Szorongás. Megdöbbenés. Ajkaimat penge vékonyra szorította össze, szemhéjamat pedig újabb rándulásra késztette a felismerés. Egy ló miatt vagyok itt. Luxorious… Még a gondolatba is beleborzongtam.
Aztán a gyűlölet után megérkezett a következő vendég is: a fájdalom. A fejem sajogni kezdett, a hasam tájékán tüzes vasat forgattak láthatatlan tündér kezecskék. Éreztem, hogy a vesztemet akarják. Összeszorítottam a fogamat és tiltakoztam…
- Tűnjetek el! - suttogtam. Magam is meglepődtem mennyire rekedt a hangom. Pár pillanatig vártam, majd újra megszólaltam, lassan, erősen gesztikulálva a szavakat. - Gyűlöllek titeket. Gyűlölök mindenkit. Az egész világ összeesküdött ellenem! TŰN- JE-TEK… - ordítani próbáltam, de valaki finoman megragadta a karom, és ez a megdöbbenés belém fojtotta a szót. A tündérek válaszoltak, és mintha ugyanakkor abba hagyták volna a munkát, amit a mellkasomon végeztek.
- Doktor úr… - nyögte egy vékony, sírástól akadozó hang. - Ugye csak hallucinál? Mi történik vele Mr. Riddle? - a hangok egyre erősebben csengtek elzsibbadt fülemben, mintha a világ nagy hangszabályozóján felfelé tekernék a hangerőt. A köd is oszolni kezdett, és lassan kibontakozott egy hófehér köpenybe és két fekete ruhába öltözött alak is. Az egyik a hátát mutatta ugyan, de a kezemet markolva a fehéret figyelte. Ő beszélt, nem pedig tündérek…
- Sajnos, azt kell, hogy mondjam, az agyrázkódás, amit szenvedett, súlyos következményekkel is járhat. Hallucináció, újabb eszméletvesztések… - az agyam nem tudta befogadni azt a rengeteg információt, amit a beszélgetésbe kapcsolódó, megviselt, mély hang hadart el. Aztán egy lényeges pont mégis magával rántotta a figyelmemet: -… a lányuk talán soha nem lesz a régi. - Pislogtam kettőt, és szememet meresztve bámultam a két fekete ruhás alakot. Háttal álltak nekem, így csak annyit láttam belőlük, hogy az egyik magasabb és szélességben is jóval túltesz a másikon. Ők a szüleim?
Az fehér köpönyeg alatt rejtőző férfi, újabb és újabb elmekárosodással kapcsolatos problémákat vetett fel, miközben a látásom egyre csak javult. Körülnéztem. Egy szűk, barátságos hangulatú szobában feküdtem, egy hófehér ágyon. Kezem és fejem körül átlátszó, folyadékot pumpáló csövek kacskaringós, kusza sokasága tekergett. Lassú, hörgésszerű sóhajtás tört föl belőlem. Szóval egy kórházban fekszem. Ez a gondolat megnyugtatott.
Az alakok egytől egyig felém fordultak, és halk, megnyugtató monológjukba kezdtek bele. „Semmi baj nem lesz… Eladtuk a lovat… Pár nap múlva már otthon leszel… Nincs miért aggódnod…” Behunytam a szemem, és halványan elmosolyodtam. A fáradság elnyomott, a fejem belesüppedt a párnába, behunytam a szemem, és mély, álmatlan álomba merültem.
Mikor feleszméltem 2 hónap is hozzáadódott a szörnyű baleset utáni napokhoz. Az idő úgy száguldott, mint még soha, és hirtelen azon kaptam magam, hogy a kórház előtt állok, és visszanézek a kapura, ami nagy betűkkel hirdette az intézmény becsületes nevét. Az itt töltött idő nagy részében ültem, vagy feküdtem, szóval ott a kapu előtt állva elég bágyadtnak éreztem magam. A napok alatt felgyülemlődő gyűlölet, amit eddig próbáltam elfojtani, most akaratlanul is ott himbálózott a nyelvem hegyén, az ujjaim legvégén, csak hogy egy mozdulattal, vagy trágár szóval tönkretegye azt az álomvilágot, amit összeeszkábáltam magamnak. Végigtapogattam a mellkasomat takaró kötést, és a hollófekete limuzinra meredtem. Még hiányos volt az emlékezetem, így úgy éreztem magam mintha egy deja vu világban mászkálnék. Voltak részletek, amikre pontosan emlékeztem, és voltak olyanok is, amik megdöbbentettek.
Beszálltam a kocsiba, és fejemet nekinyomtam a hideg ablaknak. Behunytam a szemem, és most is - mint az elmúlt egy hónapban szinte folyamatosan - egy kép jelent meg lelki szemeim előtt: a hatalmas, erőktől duzzadó fekete telivér úgy ugrándozik, mintha egész életében a velem való találkozásra gyakorolt volna. Én pedig ott csüngök, féloldalasan, a nyeregbe csimpaszkodva. Aztán a ló kirúg egy utolsót, majd lendületet vesz és a kerítés felé veti magát. Elrugaszkodik, izmai csodálatosan kidomborodnak… (Talán még élvezném is kívülállóként a látványt, ha ez a mozdulat nem változtatta volna meg az egész életemet.) …kezeim közül kicsúszik az izzadságtól síkos nyereg, és egy hatalmas csapódással közelebbről is megbarátkozok a fehérre meszelt lécekkel… Súlyos agyrázkódás, 3 törött borda, 1 törött kar, húzódások, zúzódások, eszméletvesztés, emlékezetkihagyás, és még sorolhatnám…
Kinyitottam a szemem, és elhúzódtam az ablaktól. A torkomba mintha egy hatalmas jégtáblát nyomtak volna le. A gyomrom fel-le szánkázott, a légzésem felgyorsult, mégis úgy éreztem megfulladok. Kapkodva szedtem a levegőt, és a hasamra szorítottam a kezem. Fejemet lehajtva hagytam, hogy hajam eltakarja előlem a külvilágot. Nem akartam hazamenni. Nem akartam látni azt a helyet… Az istálló, a karám, túl sok lett volna. Egy könnycsepp gördült végig az arcom vonalán, majd még egy, és még egy.
Csendben zokogtam a hátsó ülésen, miközben a limuzin begördült egy hatalmas ház elé. Kíváncsiságom egy pillanatra csillapította a mellkasomban kínzó lángot, így mélyet lélegezve kinéztem. Egy völgy legalján hatalmas, mézszínű kőépület feszített, körülötte egy dús lombú erdő. A ház bal oldalán óriási virág és gyümölcsfa kollekció sora nyúlt fel a hegy felé. A másik oldalon - kihagyott a szívverésem, és elfordultam. Akárhogy takargattam a szemem, az istálló, és az őt körülvevő legelők is ott voltak, érintetlenül és szűzen. A sofőr, kinyitotta az ajtómat, és én rohanni kezdtem a ház felé, kettesével szedve a lépcsőfokokat, fel a verandára. Mielőtt még odaértem volna, a bejárati ajtó kicsapódott, és egy keskenyarcú, hidrogén szőke, miniszoknyában feszítő modellalkat nő, könnyes szemekkel magához ölelt - az édesanyám. Gyorsan viszonoztam az ölelést, de még mielőtt szabadulni tudtam volna…
- Jaj annyira aggódtunk érted! - szorított magához - Sajnálom, hogy nem mehettünk el, de apáddal fontos tárgyaláson voltunk. Körülbelül egy perce érkeztünk meg, csak hogy ne kelljen egy üres házban kuksolnod. Mit szeretnél vacsorára? Valamit tehetünk érted? - hadarta. A testem éhségsztrájkot folytatott mostanában, ezért a vacsora ötletét egy legyintéssel elintéztem. Felnéztem anyám könnyáztatott szemére, - amin látszott, hogy csak kapkodva kent egy kis sminket - és megráztam a fejem.
- Bocs, de most inkább a szobámban szeretnék lenni. - mondtam suttogva -… egyedül, ha lehet. - tettem hozzá. Bocsánatkérően ránéztem, de ő bólintott. Tudtam, hogy nem érzi át a helyzetet, de mégis jól esett, hogy hagyja azt tenni, amit akarok. Szóval kicsit furcsa érzelmekkel vegyített borzongással felrohantam az emeletre, a szobámhoz.
Amint beléptem, végigfutott valami a gerincemen. Bevágtam az ajtót, és térdre rogytam, halkan felordítottam. A fejemre szorítottam a kezem, hogy elüldözzem a képet a fejemből. Pár másodperc múlva felnéztem. A gyomrom úgy száguldozott, mintha egy kötéllel ide-oda rángatnák. Könnyeim fátylán át szemügyre vettem tágas, világos, vidám szobámat. Három fal az ablakokból állt, amik hófehér függönyeiken keresztül, csak úgy szórták befele a napsugarakat. Túl vidám volt. Túl tágas. Túl fényes. A 4. falat vidáman vágtázó lovak plakátjainak százai takarták el. Beleborzongtam a látványba. Szakadó könnyeim újra megindultak göröngyös útjaikon a föld felé, én pedig szó szerint nekiestem a falnak. Nem tudtam miért teszem azt, amit teszek, a kezem önkéntelenül is átadta magát a bennem fellángoló határtalan gyűlöletnek.
Karjaimat segítségkérően az ég felé nyújtottam. Aztán megragadtam az egyik poszter két felső sarkát, és teljes erőmből letéptem. Aztán a következőt is, és a következőt… Ziháltam és ordítottam. A tüdőm minél több oxigént próbált kifacsarni a levegőből, ami mintha rázkódott volna a dühkitöréseimtől. Körmömmel már a következő plakátot fejtegettem a falról, míg a másik kezemmel lerántottam egy keretes képet, és dühömben a földhöz vágtam. Az törött üvegdarabok olyan gyorsasággal borították el a padlót, mintha csak vizet öntöttem volna ki. Eltántorogtam onnan, a fejem lüktetett, és szédültem is. A fényáradat, amit az ablakok árasztottak elvakították a szemem. A gyűlölet szétterjedt a testemben, és méregként fertőzte a lábamat, a kezem, a tüdőmet, és lassan a szívem felé szökött…
Szapora levegővételek kíséretében belecsimpaszkodtam az óceánkék sötétítő függönybe és egy rántással az ablak elé húztam. A szobában eluralkodott a félhomály. Lassan, óvatosan kinyitottam a szemem. Egy szökkenéssel a következő ablaknál teremtem, és azt is besötétítettem, majd a harmadikat is. Elégedett mosolyra húzódott a szám, amikor a szoba elfeketedve ásítozott. Így feltűnően üresnek tűnt, pedig hatalmas szekrényem, íróasztalom, és franciaágyam is ugyanott állt, mint eddig. Egy eltévedt üvegdarab meztelen talpamba fúródott, én pedig a fájdalomtól megrészegedve térdre rogytam. Egyik kezemmel sérült lábamat tapogattam, másikkal arcomat takartam rendületlenül. Mit tettem? Egy szörnyeteg lett belőlem. Lesüllyedtem arra szintre, mint Luxorious…
Ajkamba harapva ízlelgettem a nevet. Háromszor is kimondtam. Négyszer. Ötször. Minden egyes alkalommal gyomrom megrándult, fejem dühösen lüktetett „Ne tegyél ki ilyen kínzásnak, kérlek!” mintha ezt akarta volna mondani.
Ennyire magányosnak még sohasem éreztem magam. Senkinek nem tudtam volna beszélni arról, amit érzek. Valószínűleg elbőgtem volna magam, vagy még rosszabb. Egyedül voltam. Tökéletesen egyedül. Felsírtam, immár vagy húszadszorra. A lelkemet szorosan megmarkolta a tejfehér köd, és zuhanni kezdtem... Az ágy sarkát markolva tudtam csak megakadályozni, hogy újra el ne ájuljak. A fejemben őrültebbnél őrültebb gondolatok cikáztak, én pedig ott ahol voltam – a földön, üvegszilánkok között ülve, furcsa pózban – álomba sírtam magam.
Mikor felkeltem már másnap 2 óra volt. A plafont bámulva, szinte észre sem vettem, hogy egyáltalán elaludtam volna. Sanyarú napjaimat otthon ülve töltöttem, hiszen suli már rég nem volt. Ökölbe szorított kézzel, fogcsikorgatva gondolkodtam dolgokon… De mikor másnap vissza próbáltam rájuk emlékezni, csak egy nagy maszlag jutott az eszembe. A napok úgy suhantak el mellettem, hogy észre sem vettem, hogy már rég eltelt majdnem 4 hónap a hazaérkezésem óta. Az iskolában teljesen megváltoztak a dolgok. Nem voltam már az a nagymenő, gazdag csaj, akinek az alítólagos barátaim megismertek. Csak egy szürke, visszahúzódó, átlagos lány, aki nem zavar sok vizet. A jegyeim rohamosan romlani kezdtek, de a szüleim szerencsére nem hozták szóvá a dolgot.
Szeptember vége fele járhatott már. Éppen a függöny mellett beszökő napfénysávban kavargó porszemeket kezdtem figyelni, mikor édesanyám kiabálására lettem figyelmes. Odaléptem a függönyhöz, és kilesetem az ablakon. Anyukám, és apukám a karám mellett, büszkén feszítettek egy… hunyorítva meresztettem a szemem a mellettük álló, alacsony termetű, lerobbant külsejű, almásderes angol telivérre. Pillanatok belül felfutott a vérnyomásom az egekbe, a légzésem felgyorsult, és dühömben belerúgtam az ablakba. Megpördültem a tengelyem körül, és rohanni kezdtem. Teljes erőmből leszáguldottam a lépcsőn, át az előszobának titulált hosszú folyosón, feltéptem a bejárati ajtót, átfutottam a verandán, majd kicsit hátrahőköltem, amikor arcomat megcsapta, a friss, késő őszi levegő. Mezítláb vágtam át az avaron, majd a betegesen satnya füvön, és megálltam szüleim előtt.
Belebámultam az almásderes ló kedvességet sugárzó, gesztenyebarna szemébe, és megdöbbenve emeltem tekintetemet a szüleimre.
- Arra gondoltunk, hogy, mivel tegnap volt a szülinapod… - kezdte türelmesen apu, és elmesélte, hogy az orvosok szerint számomra az lenne a legjobb, ha szembenéznék azzal, amitől félek. Nem tudta befejezni a mondatot, mert közbe vágtam. Nem tudtam, hogy a baleset előtti kényeskedés tért újra vissza, vagy a sokktól érzem hirtelen azt, hogy a szüleim inkább a vágóhídra is adhatnák a lovat, nem pedig ide…
- Ez?! – arcomra kiült a megdöbbenés. És valóban. Ez. Ez az a ló akit mától lovagolnom kell.Egy lesoványodott, öreg versenyló, aki magát is nehezen bírja el. Amikor szüleim újra bólintottak, hogy nyomatékosítsák a döntésüket, majdnem sírva fakadtam. Az elkeseredettség teljesen eluralkodott rajtam. – Ez egy ló. - jegyeztem meg szemtelen éllel a hangomban. Mérges voltam. A düh, az elhagyatottság, a gyűlölet, a félelem, a magány… Úgy éreztem mindjárt szétrobbanok. A fejemben zakatoltak az indulatok, a kimondatlan, sértő mondatok ott várakoztak a nyelvem hegyén…
- Igen, tudjuk kicsim. Kedves, nyugodt ló, rajta elkezdheted újra az alapokat, ne félj! - görcsbe rándult a gyomrom a hangnemétől. Mintha egy 5 éveshez beszélt volna.
- Mindent tudok az alapokról, csak éppen… - fakadtam ki, fejemmel a herélt felé bökve. - Nem vagyok olyan állapotban, hogy lovagoljak… - fejeztem be halkan. A ló kíváncsian felém nyújtotta a fejét. A tekintete belemarkolt a szívembe. Szeretem ezeket az állatokat, de most ez túl hirtelen jött. mondtam gyorsan magamnak, és tiltakozólag hátat fordítottam a deresnek, mielőtt még kicsordultak volna a könnyeim. Ha a szüleim tudták volna, mennyire vágyom most valakire, akinek a vállán kisírhatom magam, nem engedtek volna el. De nem tudták. Így hát szó nélkül hagyták hogy dühösen elviharozzak.
Berobogtam a szobámba, és becsaptam magam mögött az ajtót. A megcsonkított, sötét szobám most valahogy barátságtalanabbnak nézett ki mint eddig. Sírva hajoltam le, hogy összeszedjem a padlón heverő posztereket. A szilánkokat a takarítónő eltávolította már, de a plakátokhoz - állapotomra való tekintettel - nem nyúlt. Felemeltem egy félbeszabott darabot, és könnyes szemekkel végigpásztáztam a foltos paci első felén. Nagyot nyeltem, és félredobtam, mikor anyu hangját hallottam meg - a lépcsőn jött fel éppen, apuval együtt, és beszélgettek. Gonosz dolognak tartottam a hallgatózást, de érthetően rólam volt szó, így kíváncsiságom minden mást elnyomott. Halkan az ajtóhoz osontam, és résnyire nyitottam. Így sem hallottam tisztán, mit beszélnek, hiszen a dolgozószobájukba mentek, de pár mondatrészt ki tudtam hámozni.
- … azt hittem örülni fog neki … nincs túl jó állapotban, igaz, de ha foglalkozott volna vele legalább egy kicsit … talán nem kéne erőltetnünk … de hisz türelmes … Mylord, épp olyan, mint ami neki kell … igazad van … mikor kezdődik? … szerintem akkor induljunk … nem, nem lesz semmi baj vele … igen, utána elintézhetjük … én is sajnálom, hogy nem jött össze … - hallottam, hogy elindultak visszafele, így behúztam az ajtót, és mikor lépteik elhaltak a lépcső alján, teljesen becsuktam. Hátamat az ajtónak döntve, leültem a földre. A döbbenet átjárta a testemet…Vajon mit akarnak elintézni? Hallatszott a hangjukon, hogy nagyon fontos dologról van szó. Elgondolkodtam. Most, hogy elmentek, talán megnézhetném közelebbről is azt a lovat… Mylordot… A térdem megremegett, mikor felálltam, és pulcsit húzva lerohantam a földszintre. Megvártam, míg a kocsiajtó becsapódik, és a limuzin elhajt, majd szélesre tártam az ajtót. Nagyot szippantottam a friss levegőből, és miután csizmát erőltettem lábamra, lerohantam a verandán.
Lüktető halántékkal álltam meg az istállónk előtt. A kapura meredtem, és megborzongtam. Az egész szituáció valahogy ismerős volt. Óvatosan a kilincsre helyeztem a kezem, a hideg vastól remegő kézzel lenyomtam. Vártam, hogy robbanjon valami. Hogy a világ összedőljön, és minden megszűnjön magam körül. De semmi nem történt. A kapu lustán, nyikorogva kitárult, és engem megcsapott a finom, oly vágyott és egyben utált istállóillat. Kimért léptekkel besétáltam a folyosóra, ami egy bokszsort választott ketté. És ott állt. Egyedül, magányosan, az utolsó jobb oldali bokszban, és rám emelte kedves, megviselt tekintetét. A lábam kocsonyás állagú lett, és a fejemben, mintha az indulatok vidám pillangókká változtak volna.
Lassan a boksza elé léptem, és kinyújtottam felé a kezem. Úgy állt ott, mintha csak rám várt volna, egész életében. Habár nem feszült testében ezer meg ezer izom, nem volt szikár, és önfejű, de tekintete magával ragadott. Bizalom csillogott a szemében, éreztem, hogy feltétel nélkül megbízik bennem. Orrát puhán a kezemhez nyomta - akkor éreztem 6 hónapja először egy ló érintését. Nagyon jó érzés volt. Boldogság öntötte el a szívemet, és mintha juharszirupot kezdtek volna pumpálni az egész testembe.
Halványan elmosolyodtam, amikor homlokát nagyon finoman a mellkasomnak nyomta - nemhogy felsikítottam fájdalmamba, hanem hirtelen úgy éreztem, minden rossz távozik a testemből. Kitártam a bokszajtaját, és a földön heverő keféhez, és vakaróhoz nyúltam. Ő elégedett, doromboláshoz hasonló hangot hallatott, és lehajtotta a fejét. Csutakolni kezdtem. Furcsán merev ujjaim minden egyes mozdulattal felszabadultabbak, rugalmasabbak voltak. Aztán csak úgy ömlöttek belőlem a szavak: elmeséltem neki mindent, ami történt. De a szavakkal együtt a könnyeim is megállíthatatlanul potyogni kezdtek. És ő nem tiltakozott. Dús sörényébe fúrtam a kezem, és fejemet a nyakához nyomtam. Sírtam. Mégsem éreztem szégyent, vagy megaláztatást. Tudtam, hogy ő megértett mindent, amit mondtam neki.
Nagyokat szipogva, szememet törölgetve hátrébb léptem. Nem éreztem már se dühöt, de félelmet - csak megkönnyebbülést. Kötőfékére vezetőszárat kötöttem - nem is tudom mikor csináltam ilyet utoljára. A lovászok mindig elvégezték helyettem a piszkos munkát. De most kötelességemnek éreztem kivezetni a legelőre.
Engedelmesen baktatott utánam, fejét a vállam fölött nyugtatva. Halkan szuszogott, és ez a ritmus behatolt a szívem legmélyére is. Széles mosollyal az arcomon bevezettem a nyitott kapun, és a fehér kerítésre támaszkodva elengedtem. Gondosan becsuktam a karám ajtaját, majd a hűvös fűben ülve figyeltem, ahogy betegesen sovány teste galoppra húzódik, és tesz egy csigalassú kört a kerítés mentén, aztán megáll, és legelni kezd. Az ujjaim közé csíptem egy hosszú fűszáltat, és tekergetni kezdtem, amikor egy meleg szélfuvallat fújt a hajamba. Hirtelen felkaptam a fejem, és Mylord pofiját láttam magam felett. Felnevettem, és a nyakába kapaszkodva felálltam. Hatalmas, boci szemeket meresztett rám, és én tudtam mit akar. A hátára tettem a kezem, és lassan ráeresztettem a testsúlyomat. Egyre hevesebben kapkodtam levegő után, de ő teljesen nyugodt maradt.
Félelem futott át rajtam. De mikor szemébe néztem, minden megszűnt létezni, és én sörényébe csimpaszkodtam. Még egyszer utoljára rugóztam egyet a talajon, majd egy lendületet véve, felküzdöttem magam a hátára. A szívem valahol a nyelőcsövemben dobogott, és egyre csak küzdötte magát felfelé. Nagyot nyelve próbáltam a visszaüldözni a helyére, nem sok sikerrel. Átfagyott kezeimmel úgy kapaszkodtam Mylord nyakába, mintha az életem múlna rajta. Ő nem mozgott. Várt. Megborzongtam a gondolattól: Mi van, ha most ledob, és…
Nem dobott le. Lassan, lépésben elindult, azt az érzést keltve, hogy nehezére esik minden egyes lábmozgatás. Egy puszit nyomtam a nyakára, és kezemet a sörényébe fúrva ülő helyzetbe emelkedtem. A világot nagyban már szemszögből láttam akkor - de nem csak a szintkülönbség miatt. A félelem amit eddig a pontig éreztem, teljesen megszűnt, és a gyűlölet is enyhülni kezdett. A tomboló érzelmek vájta lyuk valahol a lelkemben, gyógyulni kezdett. Fel sem tudtam fogni, mi történt. Hihetetlen érzés volt.
Pár perc múlva Mylord úgy gondolta, elég profi vagyok egy kis vágtához is. A lélegzetem elállt a megdöbbenéstől, mikor lábai előrelendültek, teste megnyúlt, fejét előrenyújtotta. A sírás fojtogatta a torkomat, és a lélekjelenlétem a sokktól szinte teljesen megszűnt - éreztem ahogy oldalra csúszok, és hirtelen a föld is közelebb kerül hozzám. De nem az történt amire számítottam. Az almásderes összeszedett, kényelmes munkavágtába csapott. A szél belekapott hosszú, fekete hajamba, és a fák egy nagy, zöld folttá sűrűsödtek össze, mikor elvágtáztunk mellettük. A lelkemet pihekönnyűnek éreztem hirtelen, ajkaim a fagyos levegő, és ellenszél ellenére is halk kacajt hallattak. Nem voltam már félős, a visszahúzódottságról már nem is beszélve. Mylord tette a dolgát, nem kellett semmiben sem irányítanom. A gyér fű lába körül kavargott, a szél zászlóként lengette hosszú farkát, és együtt száguldottunk tovább, a végtelenbe…
Elhessegettem az álomképet, kinyitottam a szemem, és ösztönösen is a plafont kezdtem bámulni. Az immár fényárban úszó szobámban feküdtem, az ágyon. De arcom széles mosolyra húzódott, mikor rájöttem: amit Mylorddal átéltem az nem csupán álom volt. Elmolyosodtam. Nem voltam már egyedül!
Tegnap, mikor lovam szuszogva lassított, meghallottam, hogy anyuék kocsija a bekötőúton robog. Mylord ösztönösen, fülét helyezve megtorpant, és pedig leszálltam a hátáról. Nem tudom mi vezérelt akkor, de gyorsan visszatereltem Mylordot a bokszába. Ő furcsa szemekkel nézett rám, mintha félne, hogy elveszít. De én egy utolsó puszival búcsúzva kiosontam az istállóból. A nap már a horizont alá bukott, sejtelmes fénnyel árasztva el az épületeket. Berohantam a hátsó ajtón, fel a szobámba. A függönyöket széthúztam, hogy a nap utolsó sugarai bevilágítsanak, és meghitt hangulatot teremtsenek. Nem akartam beszélni a szüleimmel mert biztos belekezdtek volna a „mi megmondtuk” típusú mondókájukba. Fáradtan rogytam az ágyra, és abban a pillanatban el is aludtam.
Ma reggel viszont szinte kicsattantam az erőtől, a boldogság héliummal pumpálta fel a lelkemet. Az első dolgom persze az volt, hogy meglátogassam Mylordot. Leszáguldottam a lépcsőn, kabátot és csizmát húzva már az istálló előtt álltam, és egy rántással feltéptem az ajtót. Futottam két lépést.
- Szia Mylo… - a torkomon akadt a szó. Almásderes heréltem nem állt a helyén, nem szuszogott a vállamnál. A bokszajtó tárva-nyitva állt, és teljesen üres volt. A gyomrom száguldozni kezdett, a szívembe furcsa érzés markolt. Körül sem nézve, visszarohanva a házba, be a konyhába, ahol anyu és apu éppen reggelijüket fogyasztották.
- Hol van Mylord? - szegeztem nekik a kérdést. Megdöbbenve pillantottak rám. Nem csoda, hisz ziháló mellkassal, fenyegető hangnemmel álltam eléjük, pedig elvileg nem is érdekel a ló.
- Kicsim… - kezdte elcsukló hanggal anyu. - Sajnálom, de eladtuk… - mondta végül. Letette a kávéscsészéjét, és felállt. - De hisz tegnap még… - nem vártam meg a mondat végét. Sarkon fordultam és kirontottam az ajtón.
A bekötőútra rohantam, mintha azt vártam volna, hogy Mylord vágtat majd felém. De az út üres volt. Hogy lehettem ilyen ostoba? A könnyeim megeredtek, a magány felismerése megfeszített idegszálaimon balettozott. A következő lendület már a földre sodort. Szememet behunyva, ordítva próbáltam mélyedést vájni a betonba. Mylord volt az egyetlen aki megértett. Ő volt az egyetlen aki meghallgatott. Akire támaszkodva életben tudtam maradni. Aki fényt vitt borús életembe. Aki most itt hagyott.
Az út lassan eltűnt a tejfehér köd takarásában. Az eső megeredt, de a cseppek dobbanását elnyomta a hallgatás. Sikításom törte csak meg a mindent beborító csendet. Aztán elhallgattam. Úgy éreztem a lelkemből elvitt magával egy darabot, és a seb amit a baleset vágott, most még erősebben lüktetett bennem, mint eddig. A gyűlölet kétszeres erővel tört rám, újra. Az idő majd talán begyógyítja a sebeimet, de akkor sem fogom őt elfelejteni. Az egész testem megrándult a félelemtől. Beszívva a ködöt, elzsibbadt a karom, és már csak bágyadtan ütögette a földet. Elment. Itt hagyott örökre. Nem jön vissza soha többé… Zuhanni kezdtem. A köd úgy szippantott magába, mint egy fekete lyuk. Szívdobbanásaim melódiája dübörögve visszhangzott a fülemben. Nem volt már senki akibe kapaszkodva az életben tudtam volna tartani magamat. Sötét lett. Vak sötét.. Az eső könnyeimmel keveredve áztatta az arcom, és a sokktól mozdulni sem bírtam. Az úton vergődve talált rám a vihar. Védtelenül, magányosan…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
